Litvánia az ezerkilencszázharmincas és -negyvenes években – olyan távolinak és ismeretlennek tűnt számomra ez a világ, mintha másik bolygón élnék. Ám a regény olvasása közben a planétáink közeledni kezdtek – semmi gravitációs taszítás –, és szinte át is tűntek egymásba, mint egy multiuniverzum-elmélettel kacérkodó képregény-adaptációs filmben. Együttállás, passzolás. A balti állam történelme, melyről emlékezetem szerint mit sem tanultunk az iskolában (akármelyik párhuzamos univerzumról legyen is szó) nem kicsit korrelál a két világháború közötti magyar históriával. Jelentős terület- és népességvesztés, az addigi soknemzetiségű állam heterogenitása csorbát szenved, hol a németek, hol a szovjet-oroszok dúlják föl, rabolják ki, gyilkolják le a lakosságot, tesznek erőszakot a nőkön, zárják gettóba, hurcolják el és ölik meg nagyüzemi módon a zsidó állampolgárokat – a helyi „nemzeti” erők tevékeny részvételével. Ugye hogy ismerős?!
Persze a litvák (litván zsidó) színház történetéről monográfiát író Ina Pukelytė regénye nem csak ettől a kínos „otthonosságtól” válik fontos és érdekes olvasmánnyá. A történelmi párhuzam mindenesetre – a magyar olvasóknak – feltétlenül elgondolkodtató, „tükörként” hasznos. Ami két nő sorsát keretezve az emberi, társadalmi viszonyokat is messzemenőkig és mélységeiben ábrázolja – tanulságos mementóként.
A lengyelül beszélő, Lettországban született, litván identitású Zofia és a valóságból átemelt szereplő, a romániai Jászvásárról származó, jiddisül színjátszó Rachel Berger élettörténete az ideiglenes főváros szerepét betöltő, a litvánok, zsidók, lengyelek, oroszok és németek lakta Kaunasban fonódik egybe. Bár mindketten a Kelet Párizsaként emlegetett város elhagyására készülnek. A könyvesbolti eladó Zofia szerelemre és házasságra, nagyvárosi forgatagra, színes életre vágyik, míg Rachel a vándorélet függetlenségét tartja szeme előtt, befutott sztár, díva szeretne lenni, nem gondol a családalapításra. Egyikük sem azt kapja, amit remél, és a város – és Kaunas Champs-Élysées-je, a Szabadság sétány – nem engedi, foglyul ejti őket. A történelmi események, az emberi esendőségek kiszolgáltatottjaivá válnak – a túlélésre összpontosítva. Miközben egyre több a veszteség és a halott körülöttük. „Olykor az élők és a halottak két világa annyira összekeveredett, hogy Zosia már azt sem tudta, hogy melyikben van, a valóságban vagy a holtak birodalmában.”
Az identitás rétegzettségét (ami nem feltétlenül származáshoz kötött) és a kulturális tarkaság, társadalmi értéket gyarapító, gazdagító attitűdjét sokoldalúan, emberi sorstörténetek és -törések mentén bemutató regény szereplőinek küzdelme a saját szempontjukból nem szükségtelen, de a történelem sodrában hiábavalónak tetszik. (Tetszik vagy sem, a regényből ez szűrhető le.) Ennek konklúziója köszön vissza abból a metaforából is, ami a könyvesbolt kirakati üvege mögül az utca forgatagát szemlélő Zofia gondolatai között is felbukkan: „Úgy tűnt, mintha mindannyian valamiféle akváriumban lennének, tele hamis kövekkel, homokkal és vízinövényekkel. A Szabadság sétány egyik végéből a másikba úsztak, orral nekikoccantak az üvegfalnak, majd hirtelen megfordultak, és a másik fal felé úsztak tovább. Így úszkáltak nappal és éjszaka, míg végül a nagyobb halak felfalták a kisebbeket. Amikor a gazda úgy döntött, hogy leereszti a vizet, az akvárium alján maradt szerencsétlenek megfulladtak.” A regény ennek a(z egzisztenciális) fuldoklásnak is a története. (Ford. Lukács Norbert. Figura Könyvkiadó, 2024. 242 o.)