kisebbségek;Berlin;Marosvásárhely;gyűlölet;Magyar dráma napja;menekültválság;gender;befogadás kultúrája;Kincses Réka;

- Darázsfészkekbe nyúlva - Kincses Rékával emberi helyzetekről

Jó a politikai korrektség? Hasznos a gendernyelvezet? Érdemes szembenézni önmagunkkal és az árnyékszemélyiségünkkel? Befogadjunk-e menekülteket? Kirúgjuk-e őket egy hónap múlva? Hol gyűlik fel a gyűlölet? Mindezen dilemmák a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című színpadi mű kapcsán fogalmazódtak meg – amiket nem is haboztunk megosztani a Marosvásárhelyen született, már majd negyed százada Berlinben élő filmrendezővel, drámaíróval és színházi rendezővel, Kincses Rékával.

Személyes indíttatású a Karácsonyozzatok velünk… története, melynek egyik fő témája a kivándorlás, a beilleszkedés. Huszonnégy éve él Berlinben, a kisebbségi lét viszont több színtéren meghatározza identitását: romániai magyarként, berlini bevándorlóként, női film- és színházi rendezőként. Mi segített a kisebbségi lét túléléséhez, és mit ad pluszban?

Az első és legfontosabb, hogy ne érezzem magam áldozatnak, mert az iszonyatosan tehetetlen állapot, és rendkívül destruktív. Nem szeretem az áldozati narratívát. Volt oka, hogy így alakultak a dolgok. Persze ez egy komplex ügy, de békeidőben, demokráciában vagy akár féldemokráciában ritkán adódik olyan helyzet, amelyben egy ember kizárólag áldozat. Elsősorban a saját felelősségem szokott érdekelni, mégpedig az, hogy azokból a lehetőségekből és helyzetekből, amiket az élet ad, hogyan tudom a lehető legjobbat kihozni. Nem mintha ez mindig sikerülne, de ez is része a történetnek. És soha ne arra fókuszáljak, hogy elő­ítéletek áldozata vagyok, inkább a kihívást lássam, azt, hogyan tudok beleállni egy helyzetbe. Mindenesetre azok az emberek tudnak jól kijönni rossz helyzetekből, akik úgy tudják átkeretezni azokat, hogy a szenvedésük értelmet nyerjen. Akik tanulnak belőle, és észreveszik a hátrány előnyeit. Ha a saját életemet nézem, akkor nagyon kevés olyan helyzetet tudnék mondani, ahol százszázalékosan csak áldozat vagyok. Például lehet, sokkal több eséllyel kaptam volna munkákat a német tévében, ha nem nő vagyok, de azért vannak nők, akik kapnak, valamilyen szinten rajtam is múlott, másrészt ez vitt a színház irányába. És sokkal jobban szeretem, hogy elkezdtem színdarabokat csinálni, mint hogy olyan tévéfilmeken dolgozzak, amelyekkel tartalmilag nem tudok igazán azonosulni.

A dráma másik vonulata a politikai korrektséggel való viszonyunk, amit humorral és (ön)kritikusan leplez le. Hiszen az sokszor felszínes, a legkevésbé korrekt és leginkább kirekesztő, és sok túlkapást tartalmaz. De nem lehet, hogy ezek kezdeti anomáliák, és csak türelmesnek kellene lennünk magunkkal is, amíg tanuljuk?

Nyilván volt annak oka, miért vonzódtam egy olyan kultúra felé, ami sok szempontból tudatosabb, nyitottabb és sokkal inkább odafigyel az emberek szenvedésére, érzéseire, mint mondjuk az az erdélyi kisváros, amelyben szocializálódtam. De jelenleg az érzékenység extrém formákat öltött, túlérzékeny társadalmakban élünk, ahol mindenki valakinek az áldozata, és mindenki folyamatosan iszonyatosan agresszíven áldozati szerepből nyírja a másikat. Ez az árnyéka ennek a kultúrának, amibe belefejlesztettük magunkat itt Nyugat-Európában. Az egyetemen, ahol tanítok, például azzal terrorizálnak, hogy használjam a gendernyelvet, amit gyűlölök.

A nyelv viszont sok mindent meghatároz. Ha valamit tudatosítunk, előbb-utóbb elkezd beépülni, nem?

A magyar nyelvben nincsenek nemek, mégsem mondhatjuk, hogy egy kevésbé patriarchális kultúra. Ha a magyar nyelvet és a társadalom struktúráját nézzük, akkor semmiféle összefüggést nem vélek felfedezni a kettő között. Teljesen nyilvánvalóan nulla hatással volt a tudatra az, hogy a mi nyelvünk demokratikus. Éppígy a gendernyelvtől sem lett egyelőre toleránsabb a társadalom, nem hiszek abban, hogy az őrült genderezés változtatni fog bármiféle hozzáálláson. Viszont arra kényszeríti az embereket, hogy rögtön az első vagy második mondatukban foglaljanak politikailag állást. Mert rögtön leleplez, ahogy fogalmazol. Mintha úgy mutatkoznál be: „Jó napot kívánok, X. Y. vagyok, erre és erre a pártra szavazok.” Minden rögtön politikai színezetet kap. Ez toxikus, rettentő káros. Azonnal falat húz vagy árkot ás a két beszélő közé. Így sokkal inkább elválaszt a gendernyelv, mint hogy nyitottá és elfogadóvá tenne.

Mindemellett mitől függ, hogyan döntünk éles helyzetekben? Ha a tudatunkat erre trenírozzuk, könnyebben fogunk jól cselekedni? Vagy teljesen kiszámíthatatlan, hogyan viselkedünk, nem befolyásolja, korábban mit gondoltunk róla, mint az a darabban is történik?

A tudatosság fontos, csak épp nem a nyelvet, a megfogalmazást illető, hanem a saját árnyékunkat – a személyiségünk „sötét oldalát” – illető tudatosság. Ha én például tudom magamról, nehezen teszek másokért és mondok le a saját kényelmemről, ez egy olyan tény, amit senki nem szeret önmagával kapcsolatban felvállalni. Persze különféle okai lehetnek, ám ha szembenézek vele, ha jó önismeretem van, akkor nem fog meglepni, és esélyem lesz rá, hogy tudatosan foglalkozzam ezzel, majd megpróbáljam magam olyan állapotba hozni, amiben akár képessé is válhatok arra, hogy ezen változtassak. Ám ha illúzióim vannak önmagammal kapcsolatban, mert soha nem akartam ezzel a kényelmetlen igazsággal szembenézni, akkor magamat és a környezetemet is meglepheti a viselkedésem. Ha elméletben tudom, hogyan kell toleránsnak lenni, elfogadó vagyok, de a gyakorlatban, amikor felszállok a vonatra, és ott ül velem szemben egy teljes menekültotthon, akkor hülyét kapok, és nem akarok azzal foglalkozni: ­miért is? És nem akarom tudatosítani magamban, hogy tele vagyok rasszista indulatokkal, amelyek szembemennek azzal, amit elméletileg gondolok a világról, egyszóval ha a pszichológiai árnyékommal nem foglalkozom, akkor jönnek a váratlan fordulatok. Azt hiszem, valaki minél inkább tudatában van a saját árnyékának, annál inkább megbízhat abban, hogy jól fog reagálni. És sokkal kevésbé kerül olyan helyzetbe, mint amilyenbe itt a német társadalom háromnegyede annak idején, hogy utólag őszintén nem érti, hogyan tudott évekig részt venni egy tömeg­gyilkosságban. Úgy csúszott bele, hogy maga sem tudja, hogy történt. Ebben volt az opportunizmusnak, a félelemnek, a kisszerűségnek, a bosszúvágynak százmillió apró pillanata, és lehet, hogy ezek egyike sem volt tudatos. Amikor látom a felvilágosult, budapesti ellenzéki barátaim Facebook-oldalán azt a rengeteg gyűlöletet, ami a mondataikból sugárzik, akkor tudom, sajnos ugyanolyan veszélyesek, mint azok, akik most vannak hatalmon. Épp azért, mert ők sem tudják, mekkora gyűlölet működik bennük. Hiszen nem tudatos, és ha nem tudatos, akkor veszélyes igazán. Még a jó ügy érdekében vagy jogos sértettségből kifolyólag sem lehet elfogadható a gyűlöletbeszéd.

Árnyoldalunk megismeréséhez segíthetnek hozzá az ilyen típusú drámák, amik szembesítenek magunkkal. Önmagával nehéz volt szembenézni?

Ebben a drámában az az önéletrajzi, hogy én végiggondoltam, mi lenne, ha be kellene vállalnom, hogy valaki ideköltözik hozzám, mondjuk hosszabb időre, és komoly áldozatot is kéne hozzak, hogy segítsek neki. Képes lennék-e rá? Maximum kemény munka révén. Körülöttem itt az emberek nyakra-főre fogadtak be ukrajnai menekült családokat, majd egy hónap után kétségbeesetten szabadulni akartak tőlük, mert rájöttek, mivel is jár mindez. Ez így disznóság – valakit befogadsz, ünnepled magad, utána meg kirakod. Ez a tapasztalatom íratta meg velem a lány figuráját, aki dumál, dumál, de mikor arról van szó, nem úgy cselekszik. Ezt fordítva is ismerem erdélyi környezetemből meg az itteni brandenburgi falvakból. Borzasztó narratíváik vannak, ugyanakkor emberi helyzetekben elkezdenek esetleg jól reagálni, mert alapvetően önzetlen és nagy szívű emberek. A fordulatok mindkét irányba elképzelhetőek. Túlságosan rá vagyunk kattanva arra, hogy ideológiákat ütköztessünk. De emberi helyzetben, az emberek fognak reagálni és nem az ideológiák.

A szembenézés abszolút siker lett, alig lehet jegyet kapni az előadásra. Viszont mégiscsak stúdióban játsszák. Szükségünk van a direkt szembesítésre, de azért mégiscsak csínján bánunk ezzel?

A közönségnek úgy tűnik, szüksége van darázsfészkekre. És abszolút érdemes is darázsfészkekbe nyúlni. A Balkán bajnok című dokufilmem után például azt láttam, a legtöbb nézőnek és az érintetteknek is, politikusoktól a családomig, felszabadító volt az, hogy kendőzetlenül lehetett valamiről beszélni. Nagyon hiszek a kibeszélésben. Abban, hogy a dolgokról való beszéd gyógyít, és nemcsak akkor, ha születik megoldás, hanem pusztán attól is, hogy valamire ránézünk. Még csak jól viselkedni sem muszáj, az sem baj, ha rosszul viselkedünk vagy nem jól kezeljük a helyzetet, vagy hülyeségeket mondunk, az is jobb, mint ha nem foglalkoznánk vele. Mert a megfogalmazás segít a megértésben, rákényszerít, hogy kicsit hátrább lépjünk. Az sem kell, hogy olyan elvárásaink legyenek magunkkal szemben, hogy rögtön megértsünk és megoldjunk minden problémát. Időt kell hagyni, és nem szabad feladni. Soha semmit nem szabad feladni, még ha rosszul néz is ki a helyzet.

A fájdalommal teli múltfeldolgozás is fő sodra a drámának. Hány generáció kell vajon ahhoz, hogy megbékélés legyen, begyógyuljanak a sebek?

Én ezt, a közhangulattal ellentétben nagyon pozitívan látom, azt gondolom, elég egy generáción belül egyvalaki, aki azt mondja: ez itt most velem befejeződik, ezt a sittet én nem viszem tovább. Valaki, aki megszakítja a negatív spirált. A döntéssel elindul egy folyamat a javulás fele. Nem mint egyenes vonalú, egyenletes mozgás, hanem mint irány. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de ha már elindult, akkor biztos, hogy valami megváltozik, hogy az élet jobb és könnyebb lesz. Bizonyos családterápiákban azt kell a szülőknek mondaniuk a gyerekeiknek, hogy „csináld egy kicsit jobban, mint én”. Mert egy kicsit mindig lehet jobban csinálni. Gyökeresen másképp – az óriási nyomás. Egy kicsit jobban ma, egy kicsit jobban holnap, ötven év alatt az már valami.

+ 1 KÉRDÉS
Berlinben élve hogy látja, a multikulturalitásra kell mindjobban törekednünk, ez lehet a túlélés záloga, vagy mind több problémával végül zsákutcának bizonyul?

Nagyon fontos lenne, hogy tanuljunk egymástól. Ám a multikulturalitás úgy, hogy nincs semmi ellensúly, nincs egy nagyjából stabil értékrend a mérleg másik serpenyőjében, úgy, hogy a befogadó ország nem tudja, hogy mit képvisel, illetve ha tudja is, nem meri felvállalni, az káoszhoz, önfeladáshoz és önfelszámolódáshoz vezethet. Másrészt az is valószínű, hogy ha nem nyitunk ebben a globalizált világban más kultúrák felé, hanem megpróbáljuk légmentesen zárni a határainkat, és XIX. századi viszonyokat konzerválni, akkor cunamiként fog minket elsöpörni minket az, amitől a legjobban félünk. Kelet- és Nyugat-Európa eléggé szembekerült egymással – tisztelet a kivételnek –, pedig lenne mit tanulni mindkét oldalon. Vannak dolgok, amik Kelet-Európában letisztultabbak és jobban működnek, és van egy csomó más dolog, amit meg a progresszív nyugati társadalmak kísérleteztek ki, és amiket nagyon fontos lenne integrálni. Nem egyik vagy másik oldalon van a megoldás, hanem oda kellene figyelni, minek mi az előnye és mi a hátránya. Valahogy efelé kellene mozdulnunk. Ha adóbevallásról van szó például, a német strukturáltság egy nagyszerű dolog, ám ha arról, hogy élvezzünk egy napsütéses nyári délutánt, akkor elképesztő jó, hogy a németek megtanulták a bevándorlóktól, hogyan kell az utcára kiülni és sütögetni a parkban.

Két házaspár együtt ebédel, ahogy az utóbbi tíz évben minden második héten. A nők testvérek. Sokéves hagyomány ez, ami hosszúra nyúlásával nemcsak természetessé, de terhessé is vált, mégsem hagyják el. Ez az alkalom viszont valamiért másnak ígérkezik. Ma van valami a levegőben. Egy amúgy is pattanásig feszült ország levegőjében. Szereplőinknek gyorsan kell döntést hozni, ami az egész életükre hatással lehet. Kérdés, hogy tudnak-e a döntéseikkel együtt élni. Érdemes-e élni haza nélkül? Vagy érdemes meghalni egy hazáért, ami már sosem lesz a miénk? Végül lehet, hogy nemcsak az országból, de a szobából sem jutnak ki. A magyar dráma napja alkalmából ízelítő a Becsapódásból.