Kutatói pályája középpontjában a vallomásos költészet, az irodalom és az életrajziság kapcsolata áll. Milyen irodalmi élmények hatására körvonalazódott a kutatási területe?
Az egyetem első éveiben Radnóti Miklós költészetét kutattam. Akkor került a kezembe Ferencz Győző 2005-ben megjelent monográfiája, aki az amerikai vallomásos költők lírájával rokonítja Radnóti költészetét, de ezt a felvetését nem támasztja alá konkrét szövegpéldákkal. A szakdolgozatomban összehasonlító elemzéseken keresztül követtem végig ezt a párhuzamot. Akkor olvastam először John Berryman, Sylvia Plath, Anne Sexton és Robert Lowell verseit, melyekkel később a disszertációmban mélyebben is foglalkoztam. Többször próbáltam meghatározni a vallomásos költészet fogalmát, és megtalálni a hasonlóságokat a vallomásosként értelmezett költők között. Valóban vannak olyan sajátosságok (például az énközpontúság, a lélektani irányultság, a mentális problémák versbe emelése, az identitáskeresés mozzanata stb.), amelyek összekötik egymással József Attila, Radnóti Miklós, Deres Kornélia, John Berryman, Sylvia Plath, Louise Glück és más „vallomásos” költők verseit. Mégsem lehet egyértelműen megragadni, mi az a vallomásos költészet. Kicsúszik a kezünk közül, mert valahogy mindig túl általános és pontatlan marad.
A nemrég magyarul megjelent amerikai költőt, Billy Collinst parafrazálva érdeklődöm: „mi a baj a vallomásos költészettel?”
A „vallomásos költészet”, a „vallomásosság” fogalma egyszerűen túl tág ahhoz, hogy érdemben meg tudjunk ragadni vele egy-egy költői gyakorlatot, kötetet vagy verset. Nem kell kidobni az ablakon, de vigyázni kell vele, mert könnyen üres frázissá válhat. Sőt, az amerikai költők esetében jól megfigyelhető, hogyan telepszik rá a „vallomásos” jelző az életművek befogadására. Torzítja az értelmezéseket, és sokszor hangsúlyeltolódásokhoz vezet.
Ezek a versek rendszerint nagyon megosztók az olvasók körében: provokatívnak vagy ellenkezőleg, unalmasnak tartják őket. Mi lehet az oka a nagyon ellentmondásos megközelítéseknek?
A vallomásos költészet szakirodalmában közhelyszámba megy megjegyezni, hogy a költők privát, sőt titkolni való, tabunak tartott témákat – gyász, mentális problémák, személyes krízisek stb. – érintenek a verseikben. A kíméletlen őszinteség már önmagában is provokatívnak hat, különösen az ’50-es, ’60-as évek Amerikájában, a háború utáni években. Ezek a személyes „mikrotörténet-írások” az egyén felől közelítve próbálják megérteni és megértetni a társadalmi válságjelenségeket. Szembesíteni kellett Amerikát azzal, hogy az amerikai álomnak vége. Az ilyen vallomásos versek ugyanazért lehetnek unalmasak, mint provokatívak: az élőbeszédszerű, sokszor hétköznapi nyelven írott szövegekben nehezen fedezhetők fel a költőiség jegyei, és így versbe tördelt ömlengéseknek tűnhetnek. Ettől valóban szürkévé, unalmassá válnak.
Tanulmányaiban a leegyszerűsítő olvasatok lebontása mellett érvel. Hogyan kezdett el a kánonkorrekció iránt érdeklődni?
Amikor Radnóti verseit az angol nyelvű fordítások tükrében értelmeztem, az volt a célom, hogy közelebb kerüljek a szövegekhez, hogy ne csak „a tragikus sorsú mártír költőt” lássam bennük. Hallatlanul élveztem az Eaton Darr strófái című ciklust, mert ezekben a versekben egy egészen más Radnóti szólal meg, mint a Bori notesz költeményeiben.
A magyar költők közül Petri Györgyöt és Rakovszky Zsuzsát említi John Berrymannel lehetséges párhuzamként, a személyességről való gondolkodásuk miatt. A fiatal kortárs szerzők körében is vannak hasonlóságok?
Berryman The Dream Songs (Álomdalok, 1969) című ciklusa a hidegháborús évekre és a diktatúrák korára reagálva a visszájára fordítja az „amerikai álom” ideáját, amely szerint mindenki egyenlő, és származásától vagy társadalmi rangjától függetlenül bárkinek lehet boldog, gazdag élete. A második világháború után ez a gondolat puszta utópiának bizonyult. Bödecs László Kánaánhoz közelebb (2022) című kötetében van egy finom utalás az amerikai álomra a „Proletárököl, hétfő” című versben: „Hallgatom az egykori kaliforniai punkzenét, / egy rég eltűnt magyar együttes mímeli / kölyökkorom forradalmi ötletét, / hogy a képzetlen kis proli, / a lakótelepi, ötlettelen vagány is / színpadra állhat – álom és Amerika.” Bödecs kötetét olvasva nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a XXI. század perspektívájából közelítve ugyanarra a kérdésre reflektál, mint Berryman az Álomdalokban vagy Allen Ginsberg az Üvöltésben (Howl, 1956). De említhetném Horváth Veronika Minden átjárható (2017) című debütáló kötetének verseit. A szerző kiváló érzékkel egyensúlyoz az önfeltárulkozás és a költői megformálás között.
Költői identitását mennyiben határozza meg a kutatói érdeklődése? Létrejön párbeszéd a két terület között?
Ha a kutatásaim meg is határozzák azt, hogy milyen verseket írok, az egyáltalán nem tudatos. De érzékelem, hogy a versírás nagyban befolyásolja azt, hogyan gondolkodom a költészetről. Az egyik tanárom, aki maga soha nem írt verset, egyszer azt mondta nekem, hogy én is „vallomásos” költő vagyok. Nem értettem vele egyet. Nem vagyok „vallomásos” költő. Persze, sokat merítek a saját életemből, de az az én, aki a versben beszél, én is vagyok, meg nem is. A Tériszony és Az utolsó beszélgetésünk című verseim is az öngyilkosságról szólnak, és az ahhoz kapcsolódó mentális állapotokról. A versek írásakor nagyon sokat gondoltam arra a két ismerősömre, aki öngyilkos lett. Ezek a versek igazából róluk szólnak, nem rólam, és ezért semmiképpen sem nevezném „vallomásosnak”. És ha így gondolok például Berryman The Nervous Songs (Pszichédalok, 1940) vagy Rakovszky Zsuzsa Hangok (1994) című ciklusára, akkor azt mondanám, hogy ezek a szövegek sem „vallomásos” versek.
Mit tart fontosnak a költészetben? Miért tartja fontosnak a költészetet?
Általában az irodalmat tartom fontosnak. A miért kérdésre válaszolva csupa közhely jut eszembe: az olvasás figyelemre tanít, empatikussá tesz, gazdagabbá teszi az érzelmi világunkat, a kritikai gondolkodásunkat, a kreativitásunkat, a nyelvi kifejezőkészségünket. Nem gondolom, hogy az irodalom vezetett el a pszichológiáig vagy a gyógypedagógiáig, de a számtalan sorstörténet, amelyekkel a versekben, a regényekben és más irodalmi művekben találkoztam, biztosan fogékonyabbá tett az engem körülvevő emberi és társadalmi problémákra, az egyéni sorsokra. Egészen a gimnázium végéig magyartanár szerettem volna lenni, de a beszédhibám miatt elbizonytalanodtam, így néprajz szakon kötöttem ki. Az egyetemen jöttem rá, hogy a beszédhiba nem akadály, és átjelentkeztem magyar szakra, ahol a néprajzos kutatásmódszertani óráknak köszönhetően hatalmas előnnyel indultam. Most kezdtem tanulni a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon. Korábban önkéntesként tanítottam hátrányos helyzetű gyerekeket és mentális zavarokkal élő felnőtteket. Leendő gyógypedagógusként is velük szeretnék foglalkozni.
Branczeiz Anna
(Székesfehérvár, 1990) költő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító – az irodalmi Nobel-díjas Louise Glück verseinek egyik fordítója. A Pécsi Tudományegyetem Kultúraelméleti és Alkalmazott Kommunikációtudományi Tanszékének tanársegédje. Szakterülete összehasonlító irodalom- és kultúratudomány, XX. századi és kortárs amerikai és magyar költészet, líraelmélet. Jelenleg gyógypedagógiai tanulmányokat folytat. A Baranya vármegyei Szűrben él.