A jó írók és a rossz politikusok között első pillantásra meglehetősen sok a hasonlóság. Mindkettő a saját valóság/világ megteremtésében érdekelt, ahol ő a korlátlan úr, minden úgy alakul, ahogy ő szeretné. Kedvére teremt hősöket és bűnbakokat, kreál ellenséget és barátot, konfliktust vagy békét. Képes elérni, hogy a szavai hatására a befogadók örömet, bánatot, szorongást vagy épp félelmet éljenek át. Persze egy jó író tudja azt, amit egy rossz politikus nem: a teremtett világban sem célravezető az önkény, mert egy idő után a szereplők és a szöveg is saját akarattal bír, amit nem tanácsos felülírni. Sőt: kimondott fontos hallgatni az új világ új szabályaira. Egy politikus viszont csak akkor enged a saját valóságértelmezéséből, ha a külvilág/választók akarata kényszeríti rá, de akkor is csak ideig-óráig. Csakhogy amíg az író képes a varázslatra, arra, hogy teremtett világ a regényben előbb vagy utóbb tükrözni kezdi a mindenkori valóságot, égető problémákat boncolgat, mert minden eszköz, minden trükk eleve arra szolgált, hogy így vagy úgy, de közelebb vigyen minket az igazsághoz, az ébredéshez, a válaszok kereséséhez. Ezzel szemben egy rossz politikus teremtett valósága semmi másról sem szól, mint magáról a politikusról: hatalomvágyáról, torz személyiségről, kapzsiságról. A rossz politikus túszként vagy puszta eszközként kezeli a választóit, addig egy jó író partnerként tekint a maga olvasóira.
Azt tudjuk, láttuk nem egyszer, hogy mi történik egy társadalomban és egy országban, ha nem a jó írók, hanem a rossz politikusok szaporodnak el, és veszik át az irányítást: egyre többen esnek a hamis valóságkép csapdájába. De még ennél is nagyobb a baj, ha felborul az egyensúly. Ahogy Háy János fogalmazott egy nemrégiben adott interjújában: „az ország vezető rétege és értelmisége soha nem tudott ennyire keveset arról az országról, amiben él”. Hiányzik a szociográfia, és az is, hogy „hírmondó érkezzen a komfortközegünkön túlról”. És tegyük hozzá: egyre kevesebb a szándék is a megismerésre. A rossz politikus ugyanis formálni akar és nem tájékozódni. Mert a végén még olyan kérdéssel szembesülne, amit nem tud megoldani, szemben a teremtett világgal, ahol eleve ő szabhatja meg, hogy mit lehet kérdezni. Ezért lett ma nálunk szinte norma, hogy nincs vita, sem szakmai, sem politikai (amit annak hívnak, az még véletlenül sem az), sőt: egy politikus szinte már munkaköri leírásként fogja fel, hogy nem áll szóba a nem baráti sajtóval. Csak azért kíváncsiak a „köz” véleményére, mert az érdekli őket, hogy az miként rezonál a teremtett világ hazug állításaira. Elhiszi-e, hogy ott-e a békevágy, ahol például sosem volt.
Ha a rossz politikusok szinte mániákusan tartják fenn a saját valóságértelmezésüket, ez azzal is jár, hogy a hívek is kialakítják a maguk fanatikus buborékait: hallani sem akarnak sem a hírmondókról, sem a falon kívüli hírekről. És ezzel a kör be is zárult. Még szerencse, hogy olykor egy-egy árvíz képes „uralni a diskurzust”. Csakhogy az ár elvonul, mi pedig maradunk nyakig egy másik szószban.