Hőmérsékleti rekordok, hónapokon át tartó aszály után sok helyen veszélyes állapotokat teremtve, de másutt életet adva végre rengeteg víz folyik lefelé a Dunán. És tényleg nem akármennyi: a folyó nyugalmi állapotához képest a hozam közel ötszöröse, másodpercenként akár 10 ezer köbméternyi hömpölyög az északi tájak felől. A védműveken heroikus küzdelem folyik azért, hogy megóvják az áradástól a településeket. Más szemszögből nézve azonban ez mégiscsak víz, ami máskor kincs lenne.
A Visszhangban többször foglalkoztunk a vízmegtartással, és a szakértők véleménye mindannyiszor egyezett abban, hogy az elsősorban gazdálkodási szempontokat figyelembe vevő folyamszabályozással, csatornarendszerek kialakításával azt értük el, hogy lassan sivatag lesz a Duna–Tisza köze. Kézenfekvőnek tűnik a kérdés: ha már itt van ez a rengeteg víz, nem lenne logikus döntés kezdeni vele valamit?
Dugó kell a kádba
– A napokban esett csapadék annyit segít mindössze a Homokhátságon, hogy kisarjad a fű. Valamennyit pótolt az aszály után, de ott van ebben a térségben a nagyjából ötezer kilométernyi, három-négy méter mélyre vágott csatorna, amelynek az a szerepe, hogy levezesse a vizet. Ezek jelenleg is nyitva vannak.
Amíg a dugót nem dugjuk be a kádban, felespoharakkal ugyan öntözgethetjük drága pénzen a vizet, semmi eredménye
– mondta lapunknak Kulcsár László kunszentmiklósi gazdálkodó, a Zöld Gerilla Mozgalom tagja. A társaság nyáron azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy – ezzel a vízhiányra, az elsivatagosodásra akarták felhívni a figyelmet – tevékkel vonult az Agrárminisztérium elé. De Kulcsár László jelen volt az Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának azon az ülésén, amelyet a közelmúltban szintén figyelemfelkeltő céllal Nagykörűben, a félig szárazra került Tisza-mederben tartottak meg.
Korábbi cikkeinkben kifejtették a szakemberek, hogy eurómilliárdokat felemésztő projektek helyett a legegyszerűbb megoldást kellene alkalmazni: a tájban tartani a vizet. Valódi lépések helyett eddig főleg csak látszattevékenységek történtek. Idén márciusban a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara felmérést kezdeményezett, tízezer, összesen 40 ezer hektárnyi mély fekvésű területen termelő gazda ez irányú hajlandóságát tudakolták. (Ehhez nem árt tudni, hogy Magyarország összes mezőgazdasági művelésű területe 5 millió hektár.)
A márciusi felmérést követően az agrárkamara egy májusi közleménye szerint „a gazdálkodók 80 százaléka érezte fontosnak a termőterületi vízmegtartást és az ehhez szükséges lépéseket, emellett a hatásterületen kívülről további 100 gazdálkodó töltötte ki a kérdőívet. Emellett több mint 2000 válaszadó jelezte, hogy hajlandó lenne vízvisszatartással kapcsolatos területeket kialakítani, fenntartani.”
Infó híján nincs jó kérdés
A számok mintha mást mutatnának, de nem biztos, hogy a gazdák ne akarnának cselekedni. Árnyalja ugyanis a képet a földtudományokat kutató momentumos politikus, a szegedi Halász Noémi véleménye. „A Homokhátságon sok gazdával beszéltem. Nyitottak az elképzelés irányába, de előbb tudni szeretnék a részleteket. Most arra kapnak kártérítést, ha tönkremegy a termésük. Ha arra kapnának, hogy másba fogjanak, más lenne a hozzáállásuk. A vízmegtartás nem azt jelentené ugyanis, hogy ne lenne megélhetésük, hanem azt, hogy át kellene állni másra: halászatra, horgászatra, nád, gyékény, erdei gyümölcs termesztésére, kaszáló, erdőgazdálkodás fenntartására” – felelte lapunk kérdésére.
A NAK márciusi felmérése során Kulcsár Lászlót is megkeresték. Szimbolikus tettként elismeri, de szerinte már a kérdésfeltevés is hibás volt, mert mindössze azt tudakolták, van-e mély területű, belvizes szántója. Neki azonban szinte csak rétjei vannak, ez viszont nem érdekelte a kamarát. A vízlevezetésekről megvannak a saját negatív tapasztalatai. Azon a legelőrészen, amelyre száz éve nem lehetett augusztus előtt ráhajtani a marhát, mert belefulladt volna a mocsárba, ott ma kiég a szénája kétharmada. Ezt fel tudná ajánlani, magyarázta lapunknak, de szántója, amire a NAK rákérdezett, nincs. Pedig az alapötlet akár működhetne is, tette hozzá, hiszen akár a természetalapú vízvisszatartást is jó volna támogatni, nem csak a gabonabányákat. A vízjárta rétek nem az ördögnek adott területek, lehetne biodiverzitást termelni, exportképes nádat vágni, halat fogni, legeltetni.
Nem kár, hanem víz
Múlt szombatra szervezett a Mi Hazánk gazdatüntetést Szegeden. Felelős vízgazdálkodást követelnek, ehhez többek között a csatornák rendbetételét. Az erről szóló petíciót a kormányhivatal egyik vezető beosztású munkatársának adták át. A vízhiánnyal is lehet összefüggésben, hogy utóbbi öt évben minden ötödik gazdálkodó felhagyott a tevékenységével, a háztáji gazdálkodás területe 20 év alatt 103 ezer hektárról 3 ezer hektárra csökkent, mondta a megmozduláson Dócs Dávid, a párt parlamenti képviselője. Nógrádban gazdálkodik, első kézből szerez tapasztalatot az agráriumról és a vízgazdálkodásról. A Visszhang kérdésére később hozzátette, hogy a NAK kezdeményezése szerinte is álságos. „Az állami földek jó részét eltapsolták, holott akár fel lehetett volna ajánlani olyan gazdáknak, akiknek mély ártéri területei vannak. Ezt most is meg lehetne lépni, nem kisajátítással, hanem cserével. A napokban Vácnál voltam homokzsákolni.
Eleve hibás megközelítés, ha a többletvizet káros víznek nevezik. Azt látom, mindenki arra gyúr, hogy a vizet minél előbb az ország határain kívül tudják”
– értékelte a helyzetet. Nagy István agrárminiszter két éve ígérte, tette hozzá a politikus, hogy letesz az asztalra egy komoly vízgazdálkodási tervet. Eddig nem történt komolyabb előrelépés.
Kulcsár László szerint a természetvédelmet és a gazdálkodást nem lehet szétválasztani. Furcsának találja, hogy az aszály, amelyben az éves GDP 1-3 százaléka ég el rendszeresen, mintha nem lenne ugyanúgy katasztrófa, mint a most levonuló árvíz. A dunai víztöbblet kivezetéséről, a hasznosításáról azt mondta, feltétlenül szükséges beavatkozás, csak kellenek hozzá tervek, infrastruktúra és megfelelő szakemberek. Konkrét szándék, tervek tudomása szerint nincsenek kormányzati oldalon.
A Zöld Gerilla körébe tartozó szakembereknek viszont vannak elméleti megoldási javaslatai. Régi vizes élőhelyeket: az Ócsától Kalocsáig terjedő Turjánvidéket lehetne rehabilitálni. Dabas alatt egy 1500 hektáros árasztható terület van, a hatásterülete ennek tízszerese lenne, a kivitelezés költsége Kulcsár László szavai szerint uzsonnapénz a kormány viszonylatában, ráadásul ott a földek 90 százaléka állami kézben van, tehát magánérdeket sem sértene. Az Őrjeg nevű területen – ez Kiskőrös, Hajós, Kalocsa közelében helyezkedik el – 24 ezer hektár árasztható terület. Gravitációs kivezetéssel, a jelenlegi infrastruktúra minimális átalakításával működhetne a dolog. Ezzel szemben a Duna víztöbblete ezekben a napokban is ugyanúgy átvonul az országon, mint máskor. Számára érthetetlen, miért hiányzik a kormányzati szándék úgy, hogy a vízmegtartáshoz uniós források is lennének a nemrég elfogadott – erről lapunk is beszámolt – uniós természet-helyreállítási törvény értelmében.
