ellenzék;rendszerváltás;kormányváltás;Magyar Péter;

Magyar Péter első lépései alapvetően jók: nem ideologikus, szakítani akar a korábbi megosztottsággal – ami azt jelenti, hogy az egészre, s nem a részekre koncentrál

- Csak a démosz győzheti le a rezsimet

Azon nincs vita, hogy kormány/rendszer/korszakváltásra van szükség (Száday Rezső: Kormány-, rendszer-, korszakváltás. Népszava, Szép Szó, 2024. 08. 31.), s még az is elfogadható számomra, hogy „a politikailag, gazdaságilag és szociálisan sikeres országokban többé kevésbé a liberális demokrácia érvényesül. Ennek a politikai rendszernek a megteremtése és megtartása látszik célszerűnek, ezt kellene elérni.”

De az, hogy valaki/valakik ez alapján zárják ki a Tisza Pártot a demokráciából – súlyos és megalapozatlan. Egy rövid reflexió alkalmatlan a demokrácia elméletének és gyakorlatának a megvitatására (helyette: geo1.blog.hu/2017/08/07/a_ujra_a_demokraciarol), de annyit mindenképpen érdemes leszögezni, hogy a demokrácia egyrészt egy abszolút mértékben nem megvalósítható ideál, másrészt egy politikai intézményrendszer. Kitüntetett szerepe annak a liberális demokráciának van a számunkra, melynek tartalma nem a formailag jelzős szerkezet kifejezései alapján értelmezhető: polgári/parlamentáris/jogállami stb. rendszer, melyben jellemző a képviseleti elv. S éppen a mai ún. parlamenti ellenzék működése, eredménytelensége is arra bizonyíték, hogy a liberális demokratizmus önmagában keveset ér. Ezek a pártok bemutatták mindazt, amit a szerző szükségesnek tart a demokráciához: van ideológiai alapjuk, egymással többé-kevésbé fair versenyben állnak, képesek koalíció kötésre – csak egy dolgot nem vettek figyelembe: a démoszt nem az ő ideológiájuk, egymás közti versengésük, mandátumaik száma, relatív nagyságuk érdekli.

Egy kívülről korlátos versengő autokratikus hibrid rezsim, egy olyan plebiszciter rendszer, melynek működését a maffiaállam koncepció írja le, melynek valódi ideológiája – amely vezérlő értékrend lenne a gazdasági-politikai hatalom maximalizálásán túl – nincs, de ami „eredményként” látszik, az egy fasisztoid mutáció, választási autokrácia, optimalizáló diktatúra (rövidítve: NER); egy ilyen rezsim hagyományos pártpolitikai alapon nem győzhető le, arra csak a démosz, a társadalom lehet képes.

Amikor a Tiszáról beszélünk, ebből a szempontból kell ítélkeznünk. Az első lépések alapvetően jók: az, hogy nem ideologikus, hogy szakítani akar a korábbi megosztottsággal – ami azt jelenti, hogy az egészre, s nem a részekre koncentrál. Az, hogy eddig megtalálta a lehetőséget, hogy a kormányzati médiauralom ellenére nagyon sokakhoz elért, már önmagában jelentős siker.

A neheze persze majd csak ezután jön; képes lesz-e megszólítani a társadalom egészét, nem csak pártot épít, hanem megalapozza a jövő társadalmát, az önkormányzatiságot, stb. A választásokig még számtalan szakpolitika kérdés fog felmerülni – de ebben nem az a lényeges, hogy az arra adott válaszok mennyire részletesek, szakszerűek, hanem az, hogy azok egy nagy keretbe foglalhatók-e, meggyőzik-e a démoszt, hogy érdemes-e változtatniuk. (Személy szerint nem örülök annak, hogy az alkotmányozásról folytatott intellektuális viták nem érdekelték „a zembereket”, ahogy az sem ütötte át az érdektelenség falát, ami a rendszer értelmezéséről szólt – némiképp ironikusan ezt próbáltam korábban összefűzni.) Egy kormányprogramot 5 perc alatt össze lehet dobni (geo1.blog.hu/2017/04/29/kormanyprogram_5_perc_alatt), de nem annak szakmai részletessége, megalapozottsága számít – hanem a hitelessége, meggyőző ereje. És elhiszem, hogy mindazoknak, akik most partvonalra kerültek – ez fáj. Magyar Péternek van egy NER-es előélete, elég sokat bakizott már eddig – de én inkább kivárnék egy megsemmisítőnek szánt kritikával, s érdeklődve figyelnék.

A kolozsvári Visky András regénye nem csak azzal ragadja meg az olvasót, hogy a szerző nem a lineáris elbeszélés szabályaihoz tartja magát, hanem az ’56-os forradalom után huszonkét év börtönbüntetésre ítélt református lelkész édesapa és a hét gyermekével a Duna-delta munkatáborába kitelepített édesanya a valóságból olykor a képzeletbe, máskor a képzeletből a valóság felé visszaáramló történetét darabokra tördeli, s az epizódok egymást kergetve-követve búvópatakszerűen bukkannak fel, hogy aztán tíz-húsz-ötven oldallal odább folytatódjanak.