Gyurcsány Ferenc krimit írt. Az már senkit sem lep meg, hogy az egykori miniszterelnök olykor írni is szokott, hiszen olvashattunk már tőle válogatást a blogjaiból, politikai vallomást, interjúkat, és bizony – demonstrálva, hogy ő is ember – konyhabéli kalandjait is szakácskönyvbe bújtatva. Ám ez most fikció. És álnéven (Kate Vargha) jelent meg. Azt mondjuk nem értem, hogy miért kellett ez a trükk, amikor már tele az internet a hírrel, hogy kit takar a felvett név, sőt már azt is tudjuk, hogy az édesanyja nevéből képezte. Persze ez a kettősség, ez a rejtőzködő magamutogatás nem idegen Gyurcsánytól, és mindezt csak részben magyarázza, hogy több kiadó szerint kortárs krimit igazán csak angolszász névvel lehet eladni a nagyközönségnek. Csakhogy ilyenkor a valódi szerző nem siet (főként nem a megjelenés előtt) leleplezni önmagát: hagyja, hogy a könyv beszéljen helyette.
Persze itt is akadnak kivételek Frei Tamástól Kondor Vilmosig (szintén álnév), mint ahogy arra is történt már kísérlet, hogy könyvsorozatot építsenek a magyar krimit író magyar szerzőkre – több-kevesebb sikerrel. A kereszt halála esetében (igen, ez a címe) vélhetően egyszerre bíznak az angol név „csábításában” és Gyurcsány önmarketingjében. Magyarán: a hívek ezért, a gyűlölködők meg azért vehetik majd meg.
A szüzsé kétségtelenül izgalmas könyvet ígér, csakhogy vagyunk jó néhányan, akik a szerzőtől egy másfajta, őszinte „krimit” várnánk el. Ahogy mondani szokás: amely valós eseményeken alapul. Az elmúlt évtizedek hányattatásain. Azért is lenne ez rendhagyóan feszült krimi, mert nem az lenne az igazán nagy kérdés, hogy ki volt a tettes, hanem, hogy ki az áldozat. Vajon maga a szerző, akinek a karrierje kettétört, és azóta hol gyöngébb, hol erősebb hangon kiabál be a pálya széléről, egyre minimálisabb reménnyel, hogy valaha is ziccerbe kerül? Vagy a pártja, amely azóta sem volt képes igazán jelentékeny, hatalomváltó erővé válni, és most már az a kevés is veszni látszik? Vagy tán az egész ellenzék, amely sem ledobni, sem cipelni nem képes a szerző nevének ólmos terhét, csak forog maga körül tehetetlenül? Vagy tán mi magunk, akik hosszú évek óta nyögjük a következményeket anélkül, hogy bele tudnánk szólni a saját életünkbe? Vagy esetleg a túszul ejtett ország, amelynek híre egyre rosszabbul cseng már a szövetségesei körében is?
Poirot vagy Sherlock Holmes legyen a talpán, aki képes lenne mindezt kinyomozni. Talán olyan krimi lenne ez, amelynek – a legjobb szándékok ellenére – se lenne vége, csak nyúlna, mint a rétestészta, és az olvasók igazságérzete sem kapná meg az utolsó oldalakon azt a katarzist, amellyel a legtöbb műfajbéli regény kecsegtet. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy én magam el szeretném-e olvasni. Könnyen lehet, hogy csak feltenném a polcra, mint amolyan fontos könyvet, hogy majd egyszer a gyerekem vagy az unokáim forgassák tanulságokra vágyva. Már ha egyáltalán, fólia nélkül eljutna a könyvesboltokba. Mert jelen pillanatban épp a valóságnak van a legkevesebb vonzereje ezen az egyre szűkülő piacon.