– Mindig jártam a világot, de nagyon szerettem volna találni egy olyan embert, akivel vadabb kalandokba is bele lehet menni. Minket a véletlen hozott össze, egy közös ismerős szilveszteri bulijában beszélgettünk először. Nagyjából az ötödik randin a Kanári-szigeteken egy barlangban laktunk, ahová úgy kellett felcipelni a vizet. Ezt követte egy féléves kaland, amiről azt gondoltuk, ha ezt kibírjuk, ez a kapcsolat örökké tart – halljuk Rátonyi Botondtól. Arról a kötelékről beszél, ami a feleségéhez, Arató Rózához köti, akivel az elmúlt években lassan már összeszámolni sem tudják, hány országban jártak. Az egybekelésük itthon is sajátos élmény volt, veti közbe a két 26 éves fiatal: hóesésben, stoppal mentek az anyakönyvvezetőhöz, rajtuk kívül csak a két tanú volt jelen, akiket ott helyben kérték fel. És bár a megismerkedésük előtt is nagy túrázók voltak, a java együtt következett, amit pedig közösen átélnek, az Egy Kaland Százat Csinál nevű, alig pár hete alapított, máris többezres követőtáborral bíró Facebook-oldalukon mutatják meg nekünk.
Kés a torkon
– Dél-Amerika volt az első igazi nagyon nagy út. Nem volt előre tervünk. Egy újabb szilveszteri buliban megkérdeztem Rózát, eljönne-e vele három nap múlva valahová. Akkor még nem tudtam, hogy Bali vagy Kolumbia lesz a cél. Mivel a repülőjegyek ára folyton változik, Lisszabonban döntöttünk utóbbi ország mellett.
A transzatlanti járatok kiinduló repülőterén, Madridban véletlenül lehúztam a vécén a bankkártyámat, de ezt már csak Kolumbiában vettük észre.
Nem is sejtettük, micsoda eseménysorozatnak nézünk elébe – vág bele Botond. Nagy nehezen eljutottak Cartagenába. Már annak gyanúsnak kellett volna lenni, hogy nem volt buszjárat a lefoglalt szállásuk felé. Egy taxis vitte őket egy darabig, ám egyszer csak fegyveresek állták el az utukat. Védelmi pénz gyanánt elvették az utolsó fillérjeiket, a nagyjából 30 ezer forintjukat, ők meg az esélytelenek nyugalmával visszakérték a felét, mondván, hogy nincs semmijük, és kellene szállásra. Rendkívül meglepődhettek az útonállók, mert valóban visszaadták. Már jóval később, az egyik nagy csendes-óceáni városban is volt hasonlóan szürreális tapasztalásuk. Egy banda éppen ki akarta őket rabolni, de talán annyira nincstelennek tűntek, hogy végül úgy alakult, a gazfickók elfelezték velük a péksütijüket. Kolumbia és Panama határán az északi és a déli kontinenst összekötő Darién régió is tartogatott számukra meglepetéseket. Jártak egy igen rossz hírű városban, amelyet még a kolumbiaiak is elkerülnek. Egy helyen két bácsi ült az úton műanyag széken, és közölték velük, hogy abba az utcába nem mehetnek be. Végül is rendesek voltak, szögezi le a két fiatal, hogy figyelmeztették őket: ne akarjanak bajba kerülni drog- és szervkereskedők, meg még ki tudja, miféle bandák felségterületén.
Ebben a térségben volt az első élményük a kolumbiai lopásokkal kapcsolatban. Vadkempingeztek a Karib-tenger partján, teljesen biztonságban érezték magukat, mígnem egy nap mindenük eltűnt a sátorból. Pár szatyorban maradtak cuccaik, ezeket botokon vitték magukkal. Elég rosszul nézhettek ki, nevetnek így utólag a helyzeten, a helyiek megszánták őket, ennivalót, pénzt adtak nekik. Ugyanebben a térségben nagyon sok gondot okoznak a haiti menekültek. Egy alkalommal őket is annak gondolta egy helybeli, meg is ijedt tőlük, Botond és Róza azóta sem érti, fehér bőrűekként hogyan kelthettek az illetőben karibi őslakosok benyomását. A félreértést tisztázandó elmondták, hogy európaiak, mire a kolumbiai asszony igyekezett belőni fejben a világnak ezt a táját, majd megnyugodott, hogy az más, ha ezek ketten japánok, akkor velük nincs baja. Egy második kirablás után döntöttek úgy, hogy – bár nagyon szép hely, annyi madarat sehol nem láttak – egyelőre elég Kolumbiából, legalábbis egy darabig.
Veszélynek máshol sem voltak híján. Ecuadorban szintén vadkempingeztek az óceánparton. Egy este maszkos, macsetés emberek támadták meg őket, Róza torkához kést szorítottak, Boti egy bambuszrúddal igyekezett elrettenteni a bűnözőket, közben legnagyobb meglepetésére azt hallgatta, amint Róza az útleveleket igyekszik minden erejével megtartani. „Arra gondoltam, ha most ott meghalunk, úgyis mindegy, ha nem halunk meg, akkor meg kell az útlevél” – magyarázza Róza a határozott fellépését.
Abban egyetértenek, hogy ettől az egy rossz élménytől eltekintve Ecuador egy csodálatos ország, szerintük ők voltak a hibásak, hogy sátrat vertek egy ilyen isten háta mögötti helyen. Ráadásul ott kezdték igazán szorosan érezni, hogy a kapcsolatuk maradandó lesz, hiszen, mondják egyetértésben, annyiféle helyzetben látja ilyenkor egymást az ember, és megtapasztalja azt is, ki mennyit tenne meg a másikért.
Öltözz ugyanúgy, edd ugyanazt
Napokon át tudnák mesélni a hol izzasztó, hol vicces eseteiket. Aludtak például madárlesen, a turisták odaköszöntek, de nem zavarta őket a megfigyelésben a két ideiglenes lakó. Egyszer véletlenül egy bordélyban foglaltak szállást, mert az volt olcsó, Botondra elismerően néztek a helyiek, hogy biztos nagyon gazdag lehet, hiszen a csinos hölgy oldalán egész éjjelre, és nem egy órára kéri a szobát, mint a többi férfi. Botondot Kolumbiában homoki bolha csípte össze, allergiás reakciója lett tőle, szerencsére a világ nagy részén a legtöbb gyógyszer beszerezhető, és orvoshoz sem kell külön sorakozni, ha kell, a patikus is megvizsgálja az embert. A Fülöp-szigeteken dengue láza volt, teljesen kiütötte a hányás, a hasmenés, az iszonyatos csontfájdalom, de Róza utánanézett a betegségnek az interneten, és szerzett rá gyógyszert.
Az olcsó utazás mindenki előtt nyitott, állítják mindketten. Persze kompromisszumokra szükség van, rugalmasnak kell lenni, pár nap különbséggel akár tizedébe kerülhet a repülőjegy. Az is fontos, hogy hosszú időre kell menni, hiszen az első két hét arra való, hogy felfedezzük a környezetet. Európán belül nagyon ajánlják az Azori-szigeteket, ahová igen jó árú jegyeket lehet kifogni, ha meg már ott van az ember, például ingyenes kempingek várják vízzel és árammal. „Bárhol jársz, próbálj hasonlóan öltözni, mint a helyiek. Ne akarj eleve turistának kinézni, nyugodtabb úgy, ha nem akar mindenki odamenni hozzád, hogy rád sózzon valamit” – árulnak el egy titkot.
Amikor megérkeznek, figyelni kezdik a helyieket, felelik arra a kérdésre, hogy mit esznek egy ismeretlen helyen. Apró jelek sokat számíthatnak, ha egy étteremben nincs terítő, annak a helynek valószínűleg kedvezőbb az ára. A Kanári-szigetek például hiába nagyon drága hely, felfedezték, hogy a tintahal olcsó, így főleg azt fogyasztották. Srí Lankán rizs és gyümölcs volt a főmenü, 800 forintért négy főnek elegendő, húst is tartalmazó fogásokat lehet kapni. Galápagosra általában a gazdagabbak járnak, de ők Ecuadorból 10 ezer forintért átrepültek. Ott is van olcsó helyi busz, a központtól háromutcányira 3 dollárért jól lehet lakni. Ahol csak lehet, a csapvizet isszák, ahogy a helyiek, ha eleinte okoz is egy kis gondot, hozzászokik a szervezet. Utazásra a tömegközlekedést használják, ellesik, hogyan kell jelezni leszállás előtt, vagy azt, hogyan jelzik a sofőrnek, ha fel szeretnének szállni, mert nincs minden országban kijelölt megálló.
Mindenki azt hiszi, hogy távoli országokat bejárni milliókba kerül, holott ha már az ember ott van, olcsón utazik, árulják el az egyik, az olvasóikat leginkább foglalkoztató részletet.
Botond egyszer – akkor még egyedül – egy 53 ezer forintos jeggyel vágott neki Thaiföldnek, havi 250 eurót keresett online, a szállása ugyanennyi időre 25 ezer forint volt – ahogy fogalmaz – „épphogy tetős bambuszházakban”. Később Rózával együtt visszatért Délkelet-Ázsiába, a Fülöp-szigetek és Thaiföld között mindössze 8 ezer forintért utaztak. A megélhetésről azt mondják, Róza ugyan pont az utazások miatt hagyta félbe a Waldorf tanárképzőt, Botondnak viszont saját programozói vállalkozása van, amiből mindig éppen annyit szeretne keresni online, amennyiből megélnek az adott országban. Dolgozni szinte bárhonnan tud, az Amazonas közepén is van térerő, az áramtermelést egy 60 wattos napelemmel megoldják, 6-8 óra napsütés két laptopot képes működtetni. Az internet olcsó, fél-egy dollár egy gigabyte adatforgalom, megérkezéskor venni kell azonnal egy SIM-kártyát, de ne a repülőtéren vásároljunk, mert ott sokkal drágább, tanácsolják.
Leckék a boldogságról
Egyre nehezebb helyzetekben látták egymást, de ez a kapcsolatukat csak mind szorosabbra fűzte. Srí Lankán a dzsungelben szerettek volna aludni, de annyi állat volt a piócától a leopárdig, amennyi sehol máshol.
„Ott ültünk a ködben, a sötétben, nagyon béna állatnak éreztük magunkat, csak árnyakat véltünk felfedezni itt-ott, de se a látásunk, se a szaglásunk nem volt használható” – írják le az egyik felismerésüket.
Sok mindent adnak nekik ezek az utak. Botond szerint neki a flexibilitását növelte, Róza azt tanulta meg hogy mire figyeljünk a környezetünkből, hogyan tervezzünk, meg azt, mennyiféleképpen lehet élni, és hogy hiába más és más az átlag, a norma, az ottaniak mégis boldogan élnek. Illetve hogy bár mindenhol vannak rossz szándékúak, az emberek nagyobb része jó.
Botond biztos benne, hogy a kalandvágy nála generációkon át öröklődik, szerinte a vérében van, hogy be akar járni olyan helyeket, ahová nem megy más. A nagyapja valaha a Vörösmarty tengerjáró hajó egyik kapitánya volt, többször megkerülte a földet. Az édesapja 77 éves, de nem otthon ülő ember, Franciaországban tett kerékpártúrát. A két fiatal most újra Ecuadorba készül, később Vietnámot szeretnék keresztülbiciklizni, Indiát vonattal bejárni. Ha választani kellene, Amazóniában szívesen letelepednének, jó lenne ott földet venni, kakaóbabot termelni, bambuszházat építeni. Ameddig mindkettőjüknek örömöt okoz ez az életforma, addig fogják csinálni.
