Hannát a szülei az állomásig kísérték ki, miután hatan vannak testvérek, a húszévestől az óvodásig, az önállóságra nevelés náluk létszükség. Tinédzser koruk óta a nagyobbak egyedül is utaznak, nem viszik őket háztól házig, mint sok más gyereket, akiket a kollégium parkolóját megtöltő autókból láttunk kiszállni. Mivel a legidősebb testvér a Pécsi Egyetemre jár, a másodszülött Hanna az első, akit a távolba elengedtek, ami fontos mérföldkő a család életében. El is érzékenyültek, napokon át búcsúzkodtak, noha a lányuk akár minden hétvégén hazamehet, országbérlettel csak a helyjegyet kell megvenni, meg kivárni, mire a vonat odazötyög. Egyelőre gyakran tervez hazalátogatni, a család mellett a barátja is hazavárja, és bár a gólyatáborban már kialakult egy jó kis társaság az évfolyamból, ez még nem olyan sűrű szociális háló, ami folyamatosan a fővárosban tartaná. Budapestet alig ismeri, minden új számára, a közlekedés, a távolságok, és idő, mire feltérképezi itt a szűkebb-tágabb környezetét, a boltoktól a kulturális programokig, sportlehetőségekig. Utóbbit az egyetem is kínál, csapatsportok kedvelőinek bőséggel, Hanna azonban inkább a gerinctornát választotta, ez jobban illett introvertált, szelíd személyiségéhez.
A kollégium, ahová végül felvették – amiért a nagycsalád augusztus végéig tűkön ülve szurkolt –, a Gellért-hegyen áll, pár percnyi gyaloglásra az egyetemétől, ahol élelmiszermérnöknek tanul. A kémia és a fizika mindig is erőssége volt, a humán értelmiségi családjához képest „fordítva van bekötve”, mint édesanyja fogalmaz, de a művészetek is érdeklik, különösen a Szegedi Kortárs Balett produkcióit szereti. Fájlalta is, hogy ki kell hagynia az idei Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozót, noha biztosítottam róla, a fővárosban ezek a társulatok még gyakrabban is megfordulnak, én pedig csak örülök, ha együtt is járhatunk majd előadásokra.
Kirepülés a fészekből
A beköltözés az idei utolsó nyárias délutánon olyan volt, akár az amerikai filmekben: hatalmas csomagokkal, bőröndökkel felszerelkezett fiatalok, egy-két szülő és néha a testvérek, barátok által kísérve, akik a kisbútoroktól a mikrón át a cserepes növényekig mindenféle komfortkellékeket, meg bálányi élelmiszercsomagokat cipeltek utánuk. A minap Gwyneth Paltrow posztolta, hogy épp így költöztette be immár a legkisebb gyerekét is a kollégiumba, és az internet odáig volt, hogy mennyire „normális”, ahogy az Oscar-díjas sztár a csomagtartójából pakolja ki a dobozokat.
A kollégiumi beköltözés éppolyan fontos életesemény, akár az első osztályos tanévnyitó, még a szülőknek is, hiszen a gyerekük kirepül a családi fészekből, elindul az önálló felnőtt élet ösvényén.
És remélhetőleg vissza sem kell fordulnia onnan, noha a Z, sőt már az Y generációt is súlyosan érinti a globális lakhatási válság.
Az albérletárak minden jóléti társadalomban olyan magasra szöktek, hogy emellett nehéz saját ingatlanra egy hitelönrészt is összespórolni. Ha nincs szülői segítség vagy öröklés, marad a mamahotel, a külföldre költözés vagy ideiglenesen a közösségi lakhatás (angolul cohousing, németül Wohngemeinschaft), bár családalapításhoz ez már nem ideális. De ne szaladjunk ennyire előre, a főiskolások és egyetemisták számára még most is a havi 10-20 ezer forintba (vidéken persze kevesebbe) kerülő kollégium a legmegfizethetőbb lakhatás. Csak nehéz ide bekerülni, 130-140 százalékos a túljelentkezés, a Népszava információi szerint a felsőoktatásban tanulók kevesebb mint 20 százalékának tudja az állam biztosítani az elhelyezését. És vannak kollégiumok, ahová senki nem jelentkezik, mert „olyanok a körülmények”.
A Gellért-hegyi szerencsére nem tartozik ezek közé: közel 300 diák lakik a felújított épületben, kétszemélyes szobákban, melyek bár picik, szép világosak, és a hegyre vagy a parkra néznek. Bútorzatuk modern, minifürdőszoba mindhez tartozik, plusz emeletenként 2-2 fiú- és lányvécé áll rendelkezésre. Van közös konyha, noha a kettőből az egyik mikró és a sütő épp nem működött, mosó-szárító helyiség, és még edzőterem is az alagsorban.
Az egyedüli durva élmény az ágy volt, ami be volt szakadva és hatalmas folt éktelenkedett rajta, ezt azonnal jeleztük is a portán, remélve, hogy mihamarabb kicserélik.
A kollégium otthonos benyomást keltett, főleg ilyen jó áron, ami mellett már „csak” a megélhetés költségeit kell finanszírozni. Ha napi 2000 forintot számolunk étkezésre, ami a melegszendvics/virsli/zacskós leves szint (néhol egy adag kínai is többe kerül a fővárosban), az már havi 60 ezer forint (plusz az otthonról csomagolt pakk, valakinek azt is meg kell venni). Ehhez jön a tisztálkodás, közlekedés, a könyvek, füzetek ára, olykor egy-egy kulturális vagy szabadidős program, meg a telefon- és mobilnet-előfizetés, így már akár havi 100 ezer forintnál járunk egyetlen, felsőoktatásban tanuló gyerekre. Persze már ők is vállalhatnak munkát akár az egyik iskolaszövetkezeten keresztül, de egy nehezebb nappali szak mellé heti pár órás alkalmi elfoglaltság vagy legfeljebb egy gyakornoki állás illeszthető be, és a vizsgaidőszakra még nem gondoltunk.
Víz és wifi
A wifi, mint kiderült, errefelé a mese kategória – hol volt, hol nem volt –, esetleg rákérezkedhetnek valakinek a korlátlan netjére, feltéve, hogy épp egymás közelében tartózkodnak. Az első nap után aggódva kérdeztem Hannát, mit fog így csinálni az órák után, mire mondta, hogy majd rajzolgat, meg sétálni megy a környéken. A közben rohanvást beszerzett matracvédő mellé összekészítettem neki pár verseskötetet, a napi 2 x 2,5 órás matematikagyakorlatokat ellensúlyozandó és Kordos Szabolcstól az Egy város titkait (a Népszava munkatársa, Huszár Dávid remek fotóival). Ebből inspirálódva már mi is számos „titkos” budapesti helyszínt felkerestünk, és itt olvastam arról is, hogy nem csak a Várhegy, a Gellért-hegy is belülről „ementáli sajt”, tele természetes barlang- és ember építette alagútrendszerekkel. A II. világháborúban a Nemzeti Bank is ide rejtette az aranytartalékot, és itt van a város legnagyobb, 2 x 40 ezer köbméteres föld alatti víztározója.
Különösen ironikus volt látni a rengeteg ásványvizes zsugort, miközben a kollégisták a város legtisztább, legfinomabb ivóvizét kapják egyenest a csapból.
Ez is egy modern hóbort, akár a bejáratnál a levesautomata, ami néha jól jöhet, ha a büfé is zárva.
Hanna szobatársa, egy másodéves lány keveset van „otthon”, neki már megvan a kialakult társasága. Nem csak az egyetemen, a koleszban is lehet barátkozni, ám itt picit vegyesebb a banda, például vannak az elhíresült „indiai erasmusos diákok”, akik egy kollégánk másutt kollégista lánya elmondása szerint „békát főznek” a közös konyhában. Az Erasmus Mundus programba a hivatalos közlemény szerint az idén 146 hallgató került be Indiából, közülük egy választotta továbbtanulásra Magyarországot. Lám, így kapnak szárnyra a városi legendák.
Hanna megengedte, hogy fotózzuk is a beköltözését kísérve, de a kollégium vezetője ehhez nem járult hozzá. Miután fotóriporter kollégámmal a bejáratnál jeleztük, honnan érkeztünk, rögtön riasztották magát a főigazgatónőt, aki úgy csapott le ránk, mikor már a kulcsért álltunk sorba, akár a Keleti Boszorkány Dorothyékra. A két gyerek mellettem lefagyott, amikor ránk ripakodott, „melyik hallgató hozta ide a sajtót? Maga volt az?”, ám az nem érdekelte, vajon mi célból. Még jó ideig körülöttünk körözött, teletrombitálva az aulát, hogy az is hallja, aki nem akarta, hogy idejöttek egy újságtól riportot készíteni az ő engedélye nélkül. Aztán visszajött hozzánk, rácsapta a portaajtót a negyedik gyerekemre, míg én az óvodásomat meg a kispárnát szorítottam magamhoz.
Részben érthető a frusztrációja, hiszen váratlan helyzettel szembesült a beköltözés amúgy is feszült napján. Csak elfogadhatatlan, ahogyan ezt kifejezte, egy gyerekre irányítva haragját. A sorban állók közül többen elnézést kértek a nevében, a fiatalok tudják, hogy nem oké, hogy egy felnőtt, ráadásul egy oktatási intézmény képviselője így beszél a gyerekekkel (még ha nagykorúak is). Az unokahúgom halálra váltan kérdezte, hogy akkor most őt ki fogják rúgni a kollégiumból? Noha ez Magyarország, láttunk már cifra hatalmi túlkapásokat, próbáltam megnyugtatni, hogy ilyen nem fordulhat elő, hiszen szabályosan felvették, a helyére jogosult.
Keményen fogja a NER a felsőoktatásban a vezetőket, talán ezért működnek úgy, talán önként is, mint egy Covid-kórház, ahová a sajtót be nem engedhetik. Másrészt egyre kevesebben olvasnak igazi újságot (és most vállaltan elfogult vagyok lapunkkal), ahol nem a horrorsztorik meg a bulvárhírek hajszolják a kattintást, hanem a hétköznapi, ámde fontos emberi történetekben merülhet el az olvasó.
Egyúttal kérjük is, ha van olyan történetük, amit velünk és a többi olvasóval megosztanának, írjanak nekünk a [email protected] címre, vagy hívják szerkesztőségünket az (1) 477-9000-es telefonszámon, illetve kövessék digitális felületünkön, a mobil Népszaván új, Napi Visszhang rovatunkat, ahol naponta jelentkezünk különleges írásokkal, videókkal, képgalériákkal.
