Nem éppen politika, amivel pedig ezen a helyen a legtöbbször foglalkozni szoktunk, de úgy érzem, hogy gyakorló római katolikusként indokolt hozzászólnom Bese Gergő, Hatházi Róbert és R. Gábor napokban kirobbant botrányaihoz. Mint ismert, előbbit melegorgiákon való részvétel, utóbbi kettőt pedofília gyanúja miatt menesztette a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye. Botrányaik és az egyházi szankciók híre megmozgatta a hazai közélet szinte minden szegletét.
A hasonló témákról szóló beszámolóknak alapvetően két jellemző lecsapódása van a társadalomban, és úgy vélem, mindkettő téves. Az egyik értelmezés szerint a katolikus klérus környékén tapasztalt erkölcsi problémákról író sajtómunkást kizárólag az a szándék mozgathatja, hogy az egyház ellen intézzen támadást, megpróbáljon neki ártani. A másik konklúzió pedig az efféle hírekből azt szűri le, hogy az egyház a szexuális ragadozók, s egyéb gonosz emberek gyűjtőhelye, a pedofilokat pedig alighanem szánt szándékkal toborozzák szivarfüstös szobáikban.
Persze sarkítok, de a lényeg ez. S azért gondolom helytelennek mindkét megközelítést, mert egyrészt az egyházakhoz hasonló nagy közösségekben szolgálatot teljesítő kulcsszemélyek esetleges bűncselekményei (vagy más súlyos erkölcsi elhajlásai) közügynek számítanak, ami miatt a sajtónak feladata foglalkozni velük. Másrészt viszont a katolikus egyház, és úgy általában a kereszténység értékei semmivel sem fognak kevesebbet érni attól, hogy kiderül: bizonyos személyek úgy kerülnek a kötelékeikbe, hogy nem ott lenne a helyük. Meggyőződésem, hogy az egész Földön nincs annyi szexuális ragadozó, amennyi érvényteleníteni tudná Jézus Krisztus tanításait, amelyek – legalábbis véleményem szerint – mindmáig az emberiség legnagyobb civilizációs vívmányát jelentik.
A lényeget eltakaró általánosítás helyett inkább két új szempontot érdemes mérlegelni. Az egyik, hogy miképpen kezeli az egyház a már megtörtént eseteket. Ebben a tekintetben fontos előrelépést látunk, hiszen az érsekség nem szőnyeg alá söpörte a szégyent, hanem mindhárom botrányhőst menesztette, és egyúttal a szükséges vizsgálatokat is elrendelte. Ez a megtisztulási szándékára enged következtetni, amit csak támogatni lehet.
A másik kérdés, hogy miként lehetne a hasonló eseteket megelőzni. És ez a dilemma már jóval keményebb. Mivel feltehetően senki sem úgy jelentkezik a papneveldébe, hogy büszkén hirdeti adott esetben pedofil vagy meleg hajlamait, rettentő nehéz a kiszűrésük. Ha viszont felmerül a kérdés, hogy miért lehet arányaiban több hasonló eset a katolikus egyházban, mint akár a protestánsoknál (Balog Zoltán és Kónya Endre más típusú bűnétől tekintsünk el), nehéz figyelmen kívül hagyni a cölibátus szerepét. Az a tény ugyanis, hogy a katolikus papok nem köthetnek házasságot, növeli az esélyét, hogy nagy számban kerüljenek közéjük olyan személyek, akik valamilyen oknál fogva a szexuális irányultságukat nem akarják felvállalni. És évek múltán így buknak le mind a Bese Gergők, mind a Hatházi Róbertek – függetlenül attól, hogy az egyik „csak” egyházi értelemben követett el súlyos bűnt, a másik viszont világi értelemben is, legalábbis a rendelkezésre álló információk szerint.
Az egyháznak az ilyen hajlamú személyekre gyakorolt vonzerejét érzésem szerint hatékonyan csökkenthetné a cölibátus eltörlése. Sem Jézus Krisztus, sem a 12 apostol nem írt elő nőtlenséget a lelkipásztorok számára: a papi cölibátus intézményesítésének korszaka a X-XII. századra tehető. Tehát a szabály felülírható, és vatikáni körökben látszanak is az ezt megcélzó jelek. A probléma inkább az, hogy – amint azt az időközben laicizált Hodász András még papként a Partizánnak megfogalmazta – „az egyház egy 2000 éves cég lomha cégkultúrával”. Azaz hiába van meg egyre többekben az elhatározás, a katolikus egyház akkora intézmény, hogy gyors döntéseket egyszerűen képtelenség meghozni, főleg akkor, ha éppen több mint 800 éves regulákat kellene megváltoztatni. Amiben viszont egészen biztos vagyok: nem a kereszténységgel, és még csak nem is az egyházzal van a gond, hanem inkább bizonyos, mára elavult előírásaival.