Egy nap alatt fordult őszbe az idő. Mintha a tegnap még harsány-zölden ágaskodó gesztenyefa múlt éjszaka döntötte volna el, hogy reggelre már rozsdásan billegeti leveleit, gyorsan ledobálva az egyre vastagodó avarra a megrepedt, tüskés burokból kikandikáló termést. Meleg párát ereszt a ködben a friss lótrágya. A hetek óta tartó szárazság után jött eső életet lehel a július végén kipörgött, talajba fúródott koriandermagokba is: egyre több kíváncsiskodik elő, annak ígéretét hordozva, hogy hosszú ideig ehetünk majd zamatos leveleiből.
Pakolok a hátizsákba, látogatni megyek idős asszonyt, aki, ha nem is ágyhoz kötött, mozgásában némiképp korlátozott. Boltba szabadon nem járhat, rossz látása miatt el sem jutna odáig, így aztán segítségre szorul. Helyette vásárolnak be, nem ő választja ki, melyik cukorkát, csokoládét kívánja meg éppen a polcokról. Nyugdíja szűkös, abból ugrándozni nemigen lehet, örül, ha a napi három étkezésen túl futja egy kis plusz kenyérre, kacsazsírra, amit esténként, ha mégis éhes maradna, befalhat. Nem én használom ezt a szót, ő mondja így, olyan átéléssel ejtve ki a „falni” szót, mintha már közben ott forognának a szájában a szaftos, csepegős, ízes falatok. Legjobb az ilyet macskapöcse paprikával kísérni, „aranyom, a múltkoritól, amit hoztál, még a fülem is viszketni kezdett…!” – mondja, de azért hozzáteszi, vihetek legközelebb is, az előző adag már elfogyott, mert nemcsak a zsíros kenyér mellé eszi, de minden levesbe is beleaprítja.
A bányászfalu, ahol felnőtt, nem kényeztette el, sem gyerekként, sem később felnőttként finomságokkal. Nagy ritkán akadt édesség, abból is inkább valamilyen gyorsan megsütött egyszerű kalács, szilvalekvárral pettyezett kukoricaprósza, vagy túrós lepény, ha épp nem a kis bocinak kellett a tej. Nem szokta meg a kiváltságokat, nem áhítozik elérhetetlen nyalánkságokra, beéri, amit a sors elé tesz: a kissé kiszáradt nápolyi mennyei manna, a sima háztartási keksz igazi csemege. Nem mérlegeli, mi van a tányérján, a cukrászdában vett francia süteményeket ugyanolyan gyorsan, nagy falatokban pusztítja, mint egy sima kakaós kevertet vagy palacsintát. Sosem tesz félre egy falatot estére, holnapra, amikor nézem, hogyan eszik, mindig arra gondolok: kóbor kutyák szoktak így betermelni azonnal mindent, amit az árokparton találnak.
Kérdezem legutóbb, mit vigyek, ha legközelebb jövök. Nyugodtan álmodjon nagyot, bár azért a távolságra figyeljen, akármilyen messze nem utazom el semmilyen csemegéért. Előbb csak néz, erősen gondolkodik, nagy bajban van, mi legyen az az egyetlen, áhított étel, aminek elég most csak a nevét kimondania, és legközelebb már az övé lehet.
– Lecsókolbász. Azt hozzál. Nem kell megfőzni, jó lesz nyersen. Nagyot bele akarok harapni, és enni mellé puha kenyeret.
– Lecsókolbászt? – kérdezek vissza meghökkenten, mint aki először nem jól hallotta. – Biztos, hogy csak azt? - erősködöm tovább, de ő bólogat, mély, nagy, igenlő bólogatásokkal, hogy nem, nem kell más, erre vágyik csupán.
