Apám pedzegetni kezdte, hogy lassan elővehetném az egy évvel ezelőtti füzeteimet, hogy kicsit ismételjek, és ne nézzek majd olyan bambán az első hetekben. Ez úgy hatott rám, mintha egy kolostorban a death metalt kapcsolták volna be a vecsernyén. Aztán megvettük a füzeteket, írószereket, vonalzókat és minden elképzelhető kiegészítőt a rajzlapoktól a kétszínű ceruzáig (egyik felén piros, a másik felén kék). Hiába tudtam már az első pillanattól, hogy a harmadát semmire sem fogom használni, valamilyen láthatatlan listát követve mégis beszereztünk mindent.
Otthon pedig be kellett fedni mindent: az újonnan kapott használt tankönyveket és a vadiúj füzeteket. Eleinte örültem minden új dolognak: tolltartónak, radírguminak és tintatartónak, körzőnek és vízfestéknek. De csak addig, amíg ki nem derült, hogy ezek messze nem a játék, hanem valami egészen más kellékei. Sokkal inkább a „muszáj”, a „kell” és a „nem lehet másként” eszközei, mert még az érdekesebb dolgokat is megfojtotta a mindennél többre tartott rend és fegyelem.
Mi rendszerint a boltban kapható, borzasztó színű (az indigó és az elrontott lila közötti védhetetlen árnyalatú) csomagolópapírt használtuk. E tekintetben a lányokat és Harsányi Zsoltot nem lehetett legyőzni: előbbiek mindig kitaláltak valamit, hogy sokkal szebb legyen a füzetük, virágok vagy fellegek díszelegtek rajta, és még illatoztak is. Zsoltit pedig a német rokonai segítették abban, hogy irigyen bámuljuk a népszerű rajzfilmek figuráit felvonultató nyugati papírokat. Egy szó mint száz, ebben a sajátos szépségversenyben én utcahosszal maradtam le, így egy idő után már nem is érdekelt.
Amikor ezzel végeztünk, akkor jött az egyenruha állapotának felmérése: ha apámék nagyon kopottnak ítélték a tavalyit, vagy egy kicsit is kinőttem, akkor természetesen új zakót és nadrágot kellett venni, a hozzá passzoló kék ingekkel. Nyurga voltam és nagyon vékony, és sehogyan sem illett rám a kicsit mindig kalodának érzett uniformis, bár inkább lötyögött rajtam. Most így utólag értem, hogy miért: anyámék úgy kalkuláltak, hogy év közben majd belenövök, kitömöm a réseket. Minden, amit gyűlöltem az iskolában, hatékonyan testesítette meg ez a merev, rosszul szabott, fekete viselet, amit a karszám felvarrása koronázott meg.
Szabály és szigor, mindig ez jutott eszembe a katonás alapossággal csatarendbe állított tanszerekről és egyéb felszerelésekről. Csupa olyasmi, ami inkább elrettenti a gyereket a tanulástól, mert sokkal inkább az önmagát gerjesztő rendszerről árulkodik, és nem a kíváncsiságra, a tudásszomjra épít. Nem csoda, ha pár év után világossá vált, hogy nekem ebben nem sok babér terem, és egy idő már csak az osztálytársaim hiányoztak nyaranta, de ők sem sokáig.
Dusinak mindezt már el sem tudnám magyarázni. Főleg úgy nem, hogy a nejem és én, talán így játszva ki egykori traumáinkat, fittyet hányunk az iskolakezdés valamennyi szabályának. Tavaly az utolsó pillanatban estünk be az olasz tengerpartól, és idén is az utolsó előtti este néztük át a gyerek táskáját, amelyből rég eltűntnek hitt dolgok kerültek elő. Persze könnyű úgy, hogy a bécsi iskolától megkapják a tankönyveket a szükséges füzetekkel együtt, utóbbit az osztálypénzből fedezik. A szülőknek csak azt kell beszerezniük, ami a tolltartóba szükséges, de azt menet közben is meg lehet oldani. Ráadásul itt nincs különösebb fesztivitása az iskolakezdésnek, nincs ünnepélyes megnyitó rém unalmas beszédekkel, politikus sem keveredik ide. Az első nap egyetlen óráján elmondják a gyerekeknek az osztályukban, hogy kábé mi várható az évben, és már mehetnek is haza. A szülők addig kint várakoznak, beszélgetnek és jól érzik magukat a napsütésben. Vagy az árnyékban.
Életem legidegesítőbb beszédeit mind az iskolaudvaron hallgattam meg. E tekintetben a rendszerváltás és a demokrácia sem hozott változást, mintha mindenki ugyanazt a közhelygyűjteményt forgatná, és tényleg elhinné, hogy a gyerekek és a szülők miattuk sorakoztak fel az emelvény előtt a tűző napon, és bárkit és komolyan érdekelne a mondandójuk. Pusztán a hatalmi helyzet beszél belőlük ilyenkor, mondja a nem hallható szavakat, és amíg egy iskola erről nem képes lemondani, addig a kényszer különféle fokozatait jeleníti meg. Örömmel látom, hogy Dusán és az osztálytársai mindebből semmit sem élnek át. A szabály és a szigor egészen másként van jelen, szinte észrevétlenül és mindig alakíthatóan. Ha pedig valaki nem illeszkedik, az első gondolatuk sosem a büntetés. Az iskola Dusi szemében egy jó hely, az élete szerves része, és örömmel marad bent akár délután négyig is. Ezt nálam csak az egyetem volt képes elérni. Amikor a tudás vágyát már a tanulás szabadsága táplálta. Minden más csak pótszernek bizonyult, vagy egyenesen méregnek. De hát naiv is az, aki úgy képzeli, hogy az autoriter rendszer a tudás megszerzéséért tartja fenn az iskolát. Pont az ellentétében érdekelt: a rend kikerülhetetlenségét akarja elültetni a sejtekben.
