televíziók;Netflix;őszinteség;Jean-Pascal Zadi;

Az elnökjelölt
című sorozat,
melyet
Jean-Pascal Zadi
rendezett és a
főszerepet is ő
játssza (középen),
keserű
fricska a polgári
demokráciáknak

- Az őszinteség elnökjelöltje

Köztudott, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egy tévésorozat, A nép szolgája főszereplőjeként érte el azt a népszerűséget, amely az állam csúcsára repítette. A jópofa, szatirikus történet egy tanár váratlan politikai karrierjéről szól, akit diákjai tesznek internetes posztokkal ismert közéleti figurává. A valóságnak is tetszett a forgatókönyv, és magába fogadta, igaz, ebben már elit körök megfontolásai és pénzei is szerepet játszottak. 

Volodimir Zelenszkij azóta is próbálja őrizni a népi vezető imázsát, nem törte meg a háború drámája. Ezzel együtt sokan úgy vélik, kitartása, őszinte hangütése nem elég ahhoz, hogy megfelelő módon tudjon irányítani egy országot. Nem profi politikus. Csak hát éppen ezért választották meg. Mert az embereknek elegük lett a hivatásos politikusokból, akik többnyire szintén képtelenek arra, hogy megfelelő módon irányítsanak egy országot.

Nem tudni, hogyan alakul a kitűnő francia színész, rendező és rapper, Jean-Pascal Zadi pályája, aki A nép szolgájához némileg hasonló sorozattal rukkolt elő a múlt évben. Mindenesetre Az elnökjelöltnek, amelynek címszerepét is ő játssza, már a második évfolyama fut a Netflixen. A zűrzavaros francia politikai történéseket látva nem lenne meglepő, ha Zadi is nemsokára az elnöki székben találná magát. De miért is lenne ez jó? Sorozata épp e kérdés körül tekereg, rendkívül szórakoztatóan.

Mosolyoghat, sokszor fel is nevethet a néző, de egyre nyomasztóbb a derű, mert Az elnökjelölt nagyon keserű fricska a mai polgári demokráciáknak. Tele van szatirikus elemekkel, de nem arról szól, hogy egy mesehős meglepő módon belép a politika kapuján, és józan eszével megkezdi a rendteremtést, megmutatja a helyes utat. Az afrofrancia Stéphane Blének, egy külvárosi ifjúsági központ vezetőjének fogalma sincs arról, mit és hogyan kéne másképp csinálni, mi a megoldás bármire. Naivan, jó szándéktól fűtötten vergődik multikulturális közegének a megélhetés szélén táncoló valóságában. Aztán egyszer mond valami durranósat, hitet adót, ami szétárad a neten, és népszerűvé teszi. Biztatják, induljon az elnökválasztás, jó, vállalja, elvégre ez is mentori, szociális munka. Nincs sok esélye, dilettáns az összeverődött stábja, de mivel a nagy pártok jelöltjeit elmossák a korrupciós ügyek, egy kemény, radikális feministával ketten maradnak állva. És Blé győz. Éljen! De miért is győzött? Jobb volt a programja? Nem. Egyszerűen valami valahogy jól sült el.

Ez a valami elnökként is rendre kirántja a hőst a csávából. És egyre plasztikusabbá válik, hogy az őszinteségről van szó. Blé mindig bevállalja, amit gondol, érez, nem titkolja hibáit, tévedéseit. Így a hagyományos politikai intrika nem tud fogást találni rajta. Nem az intézkedéseivel lesz népszerű, hiszen összevissza botorkál a napi teendők káoszában. A polgároknak elég annyi, hogy nem hazudik. Nem igazságra, hanem őszinteségre vágynak. Ez igazolná vissza számukra a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságát. A sorozat keményen kifigurázza az artikulált politikai irányokat. A polgári közép korrupt, az emancipációkért küzdők korlátolt fundamentalisták, a szélsőjobb nacionalista populizmusa pusztításba visz. Érdekes, hogy Blé nagy ellenlábasa, Andréi (Benoît Poelvoorde) egy magát baloldaliként exponáló politikus. Figurája nem a baloldaliság kritikája, hanem azé a baloldalé, amely az évtizedek során teljesen elvesztette arculatát a hatalmi játszmákban.

Az elnökjelölt azonban távolról sem naiv sorozat. Egyedi ízeit pont onnan nyeri, hogy egyáltalán nem biztos az őszinteség diadalában. A történetben ugyan diadalt arat, de csupán a kényszerű vigasz szintjén. Az ábrázolás nagyobb hangsúlyt fektet a manipulált erőkre, a létező alternatívák önjáró agresszivitására. Sokkal inkább segélykiáltás ez egy mai, zavaros, feszültségekkel teli polgári demokráciából. Az őszinteség ereje egyfajta vágyálomként jelenik meg. A benne hívők finom öniróniájával. Mert hát mi mutat arra, hogy a politikai cinizmusnak, a másik oldalon pedig a radikális demagógiának gátat szabhatna az őszinte hangütés, az egyenes szembenézés a feszültségekkel, az ellentmondásokkal? Jean-Pascal Zadi talán abban reménykedik, hogy bár az emberek manipulálhatóak, el tudják fogadni a megosztásokat, kirekesztéseket, megbélyegzéseket, de másrészt…

Másrészt azt is érezni, hogy teljesen elvesztették a bizalmukat a politikusokkal szemben, elegük van a gépezet hazugságaiból. Tehetetlenségükben magukat is becsapják, de valahol egész mélyen, a tudatalatti alatt vágynak az őszinteségre. Reménykednek benne, nyitottak rá. Ha valaki megpróbálna pózok, hamis lózungok nélkül eléjük állni… Igen, biztos kifütyülnék, elzavarnák, mert gyengeséget, bizonytalanságot éreznének benne. De ki tudja? Egyszer azért meg lehetne próbálni.

Ismerünk alkalmazott pszichológiát, pedagógiát, etikát, matematikát, művészetet, egészség- és sporttudományt, társadalomtudományt, muzeológiát, stb. De mit keres a filozófia rendkívül absztrakt világában az „alkalmazott” jelző és megszorítás?