labdarúgás;magyar-holland;Johan Cruyff;Illovszky Rudolf;

Egy magyar helyzet a sok közül: Molnár Dezsőnek ebből a lövéséből végül nem lett gól

- Johan Cruyff: Itt vagyok, magyarok!

Kettős premier helyszíne volt 1966. szeptember 7-én a rotterdami De Kuip stadion. Először szerepelt a holland labdarúgó-válogatottban Johan Cruyff, és első ízben irányította a magyar nemzeti együttest a legjobbaknál 1963 szeptembere óta Baróti Lajos másodállású segítőjeként foglalkoztatott Illovszky Rudolf.

A mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés Hollandiában, mert az 1966. július 15-én rendezett magyar–brazil vb-találkozót (3:1) a fél világ látta, és honfitársaink fenomenális futballja nagy hatást gyakorolt a glóbuszra. A rotterdami aréna 62 100 belépője elővételben elkelt, a jegybevétel akkoriban kimagaslóan magas, 440 ezer gulden (133 ezer dollár) volt. Azok, akik tiketthez jutottak, áldották jó sorsukat, mert a hétközi mérkőzés reggelén a holland televízió bejelentette, hogy nem tudott megegyezni a futballszövetséggel, ezért a találkozóról nem lesz egyenes közvetítés.

Georg Kessler holland szakvezető három Feyenoord-játékost (Eddy Graafland, Rinus Israel, Cor Veldhoen) és öt Ajax-labdarúgót (Bennie Muller, Sjaak Swart, Cruyff, Klaas Nuninga, Piet Keizer) állított a tizenegybe, ám döntését még Rotterdamban sem vitatták, mert a bajnoki címet az Ajax védte, és úgy lett első az 1965/66-os évadban, hogy 79 góljából a Swart (13), Cruyff (25), Nuninga (16), Keizer (13) kvartett 67-et szerzett. A tizenkilenc éves Cruyff a Strasbourg elleni előkészületi mérkőzésen (7:0) mesterhármast ért el, azaz senkit nem lepett meg a bevetése. Az akkori holland csapatból a legtöbb válogatottságot (41) számláló Graafland kapus utóbb azt mondta az újoncról: „Nem tudtuk, hogy világsztár, sőt legenda válik belőle. De mindannyian láttuk, hogy különleges kvalitású futballista.” Kessler viszont így vélekedett a felfedezettről: „Két éven belül Cruyff lesz a mi Pelénk vagy Eusébiónk.”

A rotterdami közönség tartózkodóan fogadta az amszterdami csodagyereket, de a második félidő elején, amikor Cruyff 2:0-ra alakította az állást, már minden helyi szurkoló lelkesedett érte. Nem úgy, mint második „narancssárga” fellépésén, a csehszlovákok elleni 1:2-n, mert ő lett a futballtörténet első holland válogatott labdarúgója, akit kiállítottak. Ráadásul egy évre eltiltották a válogatott szerepléstől, Rudi Glöckner keletnémet játékvezető ugyanis azért küldte le, mert szerinte Cruyff megütötte őt. (Ezt a tinédzser klasszisjelölt tagadta.) A Het Vrije Volk című holland lap így írta le a történteket: „Legjobb csatárunknak jó néhány kíméletlen belemenést kellett elszenvednie. A legdurvábbat akkor, amikor Horváth Sándor leterítette őt. Ezt a játékvezető nem vette észre. Cruyff a bíró után futott, hogy igazát követelje, s miközben ágált, Glöckner lefogta a kezét. A csatár ki akarta szabadítani a karját, és azzal a lendülettel a játékvezető arcába csapott.”

Arcul csapással ért volna fel az is, ha az évi első Eb-selejtezőjén vereséget szenved a világhírű magyar válogatott. De nem kapott ki. A kétgólos holland vezetés után az utolsó fél órában elsöprő rohamot indított az egyenlítésért, sőt a győzelemért, ám csupán egalizálnia sikerült, mert rengeteg helyzetet hagyott veszni. Mintha csak igazolni akarta volna Kessler szakvezetőt a csapat. A fiatal (33 éves) holland tréner a meccs előtt kijelentette: „A magyarok változatlanul remekül futballoznak, sziporkázó a támadójátékuk, ám nem szeretik, ha keményen játszanak ellenük, és nyolc lehetőség kell nekik ahhoz, hogy két gólt szerezzenek. Ezt a luxust pedig egyetlen válogatott sem engedheti meg magának.” Erre mondta Farkas János: „Ha minden helyzetet értékesítenénk, akkor világbajnokok lennénk.”

Olyan rosszul így sem ment neki, bár Rotterdamban Molnár Dezső szépített, majd Rákosi Gyula beíveléséből Mészöly Kálmán egyenlített (felhőfejessel). A következő nyolc találkozóját ugyanis kivétel nélkül megnyerte a magyar válogatott – Dánia 6:0, Franciaország 4:2, Ausztria 3:1, Jugoszlávia 1:0, Hollandia 2:1, Dánia 2:0, Ausztria 3:1, NDK 3:1 –, és a gólszerzők listája így festett: Farkas 13, Bene Ferenc 4, Albert Flórián 3, Mészöly 2, Varga Zoltán 2. Majd Illovszky tizedik meccsén 1:0-s vereséget szenvedett a csapat Lipcsében a keletnémetektől, és akkor kezdte pusmogni Csanádi Árpád sportvezér, hogy talán haza kellene hozni Sós Károlyt, az NDK szövetségi kapitányát; ezzel a magyar futballhistória legszörnyűbb lavináinak egyikét indította el.

Rotterdam után a Képes Sport megállapította: „Illovszky Rudolf remekül debütált. Egyórás taktikai értekezletén ízekre szedte az ellenfelet. Mintha az elmúlt esztendőket szakadatlanul a tulipánok honában töltötte volna.” A megannyi kapu előtti mulasztással a mester nem számolhatott. A rontások miatt a Népszava végképp nem kímélte a magyar csatárokat: „Bene és Farkas százszázalékos helyzetek tömegét hagyta ki, Albert pedig néhány jó megmozdulása mellett többnyire csak állt a pályán.”

Pedig Illovszky – aki másodedzőként korábban rábírta az aranylabdás centert, hogy játsszon hátrébb – immár előre vezényelte az emblematikus 9-est, mivel a Császár azt hangoztatta: „Szép, szép a középpályás játék, életem legszebb élményeinek egyikét köszönhettem neki a vb-n, de az én világom a védők gyűrűje, az ellenfél tizenhatosának környéke.” Ezért Illovszky Varga Zoltánt vonta vissza a középpályára Rotterdamban. De a másik ferencvárosi labdaművésznél nem járt olyan sikerrel, mint Albertnél a világbajnokság előtt. Varga azt mondta: „Szokatlan számomra, hogy ilyen nagy területen kell játszanom és rohannom le-föl, ráadásul hátul nagyobb a felelősség. Ebben a szerepkörben nem vagyok többre képes, mint amennyit Hollandiában nyújtottam.”

A Népsport vele és másokkal szemben is módfelett kritikusnak mutatkozott, sőt az egész magyar labdarúgásnak címezte, hogy „helytelenül tesszük, ha a brazilok elleni pompás győzelem fényében sütkérezve nem támasztunk önmagunkkal szemben nagyobb igényeket”. Félreértések elkerülése végett: a labdarúgásban is alkalmazott Élő-rangsor alapján a magyar válogatott (1956 pont) a hatodik volt a világon Anglia (2088), az NSZK (2043), Portugália (1986), Argentína (1981) és a Szovjetunió (1976) mögött – Olaszország (1950) és Brazília (1918) előtt.

De hát egészen másutt magasodott a mérce, mint az utóbbi szűk évtizedekben. A dánok elleni 6:0 alkalmával a szünetben 5:0 állt a Népstadion eredményjelző tábláin, és a közönség a második félidőben méltatlankodott, amiért – eléggé el nem ítélhető módon – elállt a góleső. A nézők egyike így morgolódott: „Csak az ellenfelet kell megválogatni.” Egy másik nyomban replikázott: „Valóban. A dánok és a brazilok ellen már megy.”

Csatornába

HOLLANDIA–MAGYARORSZÁG 2:2 (1:0)

Eb-selejtező, 1966. szeptember 7., Rotterdam, 62 100 néző. Jv.: Nielsen (norvég).

Hollandia: Graafland – Flinkevleugel, Israel, Schrijvers, Veldhoen – Pijs, Muller – Swart, Cruyff, Nuninga, Keizer.

Magyarország: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sipos, Ihász – Varga Zoltán, Rákosi – Molnár Dezső, Bene, Albert, Farkas.

Gól: Pijs (37.), Cruyff (49.), Molnár (72.), Mészöly (88.).

Akik ritkán látják vagy hallják az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltjét, csak azt veszik észre, hogy szinte állandóan nevet. Pesszimista európai szemmel kicsit furcsa ez. Egy ilyen tanult, intelligens nő, már-már 60 körül jár, megjárta az egész világot, de még mindig nem érti, hogy (1) megoldatlan, sőt megoldhatatlan problémák elé néz, és (2) legjobb esetben változatlan a helyzet, nem lesz rosszabb.