- Széchenyi Ágnes: „Igénymilliomos és zsebproletár” (Fejtő Ferenc aktualitása)

Több világpolitikai korszakot élt meg, és több magyar rendszerváltást. A Monarchiában született multinacionális családban, amelynek volt elmagyarosodott cseh-német és elhorvátosodott magyar eredetű ága is. Kilencévesen Zágrábban látott magyarellenes tüntetést, horvát nagybátyja pedig elnyomó magyarnak nevezte. Az I. világháború alatt a nagykanizsai házukba beszállásoltak egy cseh katonatisztet, aki csodálatosan hegedült. Talán ezért sem osztozott Trianon után környezete szinte kötelező cseh-gyűlöletében. A tapasztalatok, igen, a gyerekkori tapasztalatok eleve kizárták gondolkodásából a sovinizmust. A baloldalhoz, annak szélsőséges, kommunista irányához közeledett egyetemistaként, mígnem letartóztatták. 1932 nyarán az úgynevezett Eötvös Collegium-per elsőrendű vádlottja volt (a másodrendű Rajk László). Bűnük mindössze annyi volt, hogy a nagynevű intézmény lépcsőházának ablakmélyedéseibe marxista gondolatokat tartalmazó röplapokat helyeztek el. A cél nem puszta lázítás lett volna, hanem hogy képzett, a marxizmust ismerő intelligenciája legyen az országnak. A büntetés nem maradt el, tanári diplomát nem szerezhetett. Nem lehetett történész sem, de újságíró igen. Adjuk vissza ennek a szónak nemes jelentését. Elfogulatlan megfigyelő, elemző, aki olykor olyan következtetésekre jut, ami ellenkezik előzetes elgondolásaival, mert azokat korrigálja, javítja a valóság. Forrásai számosak: a saját tapasztalat mellett a nemzetközi sajtó tanulmányozása, beszélgetések. És önművelés, olvasás, olvasás, olvasás. Megjelent tanulmányai (a Nyugatban, a Szép Szóban, a Szocializmusban, a Népszavában, a kolozsvári Korunkban) azt mutatják, hogy a tudomány határát elérő következtetésekig is eljutott. A felvilágosodás eszméihez kötődött, különösen a felvilágosult abszolutizmus korszakának politikája érdekelte. Egyik nagy történészünk mondta róla, hogy intuícióival egészen addig jutott, mint ő, aki évtizeden át tanulmányozta a bécsi levéltári forrásokat. Elismerés ez, nem is akármilyen. 1938-ban elhagyta az országot, de addigra közel háromszáz tétellel írta be nevét a magyar irodalom történetébe. Amit 1938 és 1989 között írt, sokáig csak a „megbízható” emberek olvashatták, hiszen a francia AFP tudósítója, kelet-európai részlegvezetője volt, s ez a státus itthon az ördögtől valónak minősült. Amit itthon hivatalosan róla állítottak, hogy művei „burkoltan vagy nyíltan eszközei a szocialista országok ellen ellene folyó ideológiai harcnak, illetve az építőmunka destabilizációjára, megzavarására törekvő erőknek”, lényegében igaz volt. Egy szabadabb világot akart látni Magyarországon, de ugyanígy Csehszlovákiában, Jugoszláviában, a többi szovjet érdekszférába került szocialista országban is. Felszabadult boldogságot jelentett számára, amikor a rendszerváltás után hazajöhetett, s hazajöttek szövegei, könyvei is, a sok ellenséges interpretáció után.

Nagyon sok mindent történt halála, 2008 óta. Nem ismerne a világra, ha ma ránézne. Nem tudhatott a technikai változások egész soráról, hogy a nyomtatott sajtó egyre inkább háttérbe szorul, nálunk különösen, s felköltözik az internetre. Nem tudta, hogy boldog-boldogtalan azonnal telefont ragad és gyorshadtestként, szinte kommandósként többnyire elfogultan, vagdalkozva kommentálja a híreket, politikai történéseket. Meglepődne a migráció méretein. Döbbenten nézné, hogy Putyin megtámadta és a földdel egyenlővé teszi Ukrajnát. Újdonság lenne számára, hogy milyen mértékben növekedett az autokráciák száma a világban. Megrettenne, hogy a populizmus milyen gyorsan terjed, s hogy a felvilágosodás gondolati hagyományát miként kezdik ki nap mint nap. Meglepődne, hogy Németország világpolitikai súlya mennyire megváltozott, s el lenne keseredve második hazájának sokasodó belső problémáit látva. S végül szembesülnie kellene azzal is, hogy Magyarország hova jutott az utolsó másfél évtizedben.

Ebből logikusan az következne, hogy idegen lenne 2024-ben. De ő sosem. Kiválasztaná a megfelelő személyeket, könyveket, sajtóorgánumokat, és rövid úton, több idegen nyelvű forrásból tájékozódna. És hamar eligazodna, hamarabb, mint mi benne élve a korban, belesüppedve a napok hordalékába. Felismerné a folyamatokat magyarázó okokat, világtendenciákat, megmagyarázná, mi miért történik.

Egészen bizonyos, hogy szeretett első hazáját, Magyarországot nem tekintené a világ középpontjának, igyekezne meggyőzni a szuverenitást mindent felülíró kategóriaként kezelőket, hogy tévednek, hogy a gazdasági és politikai világrendet el kell fogadni, élni kell a lehetőségeivel, kezelni kell és nem elítélni. Jobbítani kellene, de együtt kell élni vele. És a jobbítás eszköze a sokszor lassan reagáló és igen, kissé vagy nagyon elbürokratizálódott Európai Unió, az egyeztetés lassú munkája. Tudná és hirdetné, és ezzel sokakat meg is nyugtatna, hogy minden embernek továbbra is szüksége van a nemzeti közösségre is, a nyelv és a kultúra jelentette otthonos biztonságra. De tagadná a miniszterelnök – akit személyesen is jól ismert – ad hoc nemzetkarakterológiai zagyvaságait, hogy mi ilyen, meg olyan nép vagyunk, hogy nekünk mindig hátrányból kell indulnunk, és élesen bírálná, amiért zavaros magyar ösztönéletről hord össze hetet-havat. Fejtő azt vallotta, hogy egy embernek igenis lehet több identitása. Magyar volt, és még mielőtt először hazajött volna a rendszerváltás kezdetén, úgy beszélt a magyar szellemi és politikai élet eseményeiről, hogy a „hazai” dolgok, események, emberek. Francia volt, hálás a befogadó országnak, második hazájának. Magyar volt, európai és világpolgár. Nem helyeselné, hogy milliók maradjanak ki a civilizáció és a tudás eredményeiből itthon, bizonyos, hogy lenne véleménye a migráció helyes kezeléséről és elsősorban az emberi szolidaritásra apellálna. És haragosan, hangosan felszólalna a Magyar Evangéliumi Testvérközösség működtette iskolák elvétele ellen. Biztos vagyok benne, hogy a polgári engedetlenség mellé állna, mert ezt a kritikai jogot, ha a demokráciát korlátozzák, szükségesnek tartotta.

Fejtő nemzetközi fogalom, „brand” volt életében. Amikor 90. születésnapjára a többnyelvű köszöntő kötetet, az Hommage à Fejtő Ferencet készítettük, a szerkesztőbizottság is nemzetközi volt. Legismertebb könyvét, A nép demokráciák történetét több tucat nyelvre fordították le, tankönyv a világ legtöbb komoly egyetemén. Ha élne, bizonyos, hogy a népi demokráciák utóéletéről, a mi botladozásainkról, útkereséseinkről és út nem találásairól is írt volna egy használható és meggyőző könyvet.

Ha nincs is itt, nincs velünk, azt mondom mégis, hogy segít eligazodni, élni. Mindössze 24 éves volt, amikor megszerkesztette a maga világnézetét az Érzelmes utazás című könyvében. Akkor írta, amikor kijött a börtönből, végiggondolta a vele történteket és végleg elkötelezte magát a szociáldemokrácia mellett. Hiszem, s higgyék minél többen, hogy az ő életelvei ma is érvényesek. Én ezek szerint próbálok élni ma is. Így hangzik a maga szerkesztette világnézeti krédó: „Lesz benne szabadság, alkalom az eretnekségre, amelyre hajlamom van; s lesz benne fegyelem, ami nélkül a szabadság bomlás és léhaság. Lesz benne lehetőség a szövetkezésre, a közösségre, s ugyanakkor a higiénikus magányosságra is. Függetlenség az előítéletektől, az előírásoktól, s ugyanakkor alázatos főhajtás olyan végső igazságok előtt, amelyek nélkül nem érdemes élni. Lesz benne áhítat és gúny, az írásnak és az emberségnek együttes kultusza, okos bátorság és kellő gyávaság, kiegyensúlyozottság és tapogatózás. Azt hiszem, megértettem a nyugati szellemet, amelynek titka éppen ez az egyensúly a romboló és építő magatartás között. Ahhoz, hogy az ember alkosson, szükség van türelmes józanságra, de valami őrületre, valami hitre is. Világnézetemben gondoskodom ilyen szükséges őrületről is, néhány megrögzött ideáról, melyről nem akarok lemondani. Ilyen »fixa idea« az, hogy azonosítom magam a póruljártak s általában a szegények ügyével. Őrület ez, mert származásomra, műveltségemre s igényeimre polgár vagyok, mert szeretem a polgári kényelmet, kételyt és biztonságot, a polgári étrendet és önérzetet, a második osztályú fülkét, a földszintek első sorait.” S végül ebben az ellentétben összegzi, kicsoda is, mi is ő tulajdonképpen: „igénymilliomos és zsebproletár”.

(Elhangzott 2024. augusztus 31-én Budapesten Fejtő Ferenc, a Népszava örökös tiszteletbeli főszerkesztője születésének 115. évfordulóján rendezett megemlékezésen a Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál.)