A tudás hatalom – osztotta meg egyeduralkodói szerepkörét a párt. Amit megtanulsz, azt nem veheti el tőled senki – sulykolták a szüleink. Tanulni, tanulni, tanulni! – jött az elvtársaktól a diktátum keletről, és mi tanultunk is, lehetőleg jól, mert tudtuk, hogy a kisdobos szorgalmasan tanul és segíti társait, az úttörő pedig szüntelenül fejleszti tudását – hiszen ezzel szolgálják a nép köztársaságát. A hetvenes, nyolcvanas évek gyermekeiként elsődleges kötelességünk, de jogunk is volt a tanulás. És mi meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, a felnőttek pedig hozzátették mindazt, ami ahhoz kellett, hogy a gyerekeik jobbá válhassanak és többre vihessék náluk. Aki jól tanult, annak egyenes út vezetett a gimnáziumba, onnan az egyetemre. Ám annak is megteremtették a lehetőséget a továbbtanulásra, aki az elméleti tudáshalmozás helyett inkább a két ügyes kezével akarta megteremteni magának a biztos egzisztenciát.
Mindkét esküszöveg tartalmazott egy közös kitételt, ami roppant fontos volt akkoriban, és a számon is kérték rajtunk: A kisdobos/úttörő szereti és tiszteli (szülein kívül, azokkal szinte egyenrangún) a tanítóit. Tudni illik, a szemünkben – és a szüleinkében is – ők voltak a birtokosai annak a hatalomnak, ami a tudásban nyilvánult meg. Aki tanult volt, annak tisztelete volt minden közösségben, falun megsüvegelték, a városban kalapot emeltek előtte. Nemcsak a pedagógusnak, hanem a legvágyottabb hivatások képviselőinek, az orvosnak, mérnöknek, ügyvédnek, papnak, tehát mindenkinek, aki az élete nagy részét a tanulásra és a tudása fejlesztésére áldozta.
A tanítók szava szent volt, nemigen akartunk, de nem is lehetett velük vitába szállni, pláne nem gyerekként. Nem is igazán volt miért, az elismerésükre, a jó jegyekre hajtottunk inkább, a tanévzárón a könyvjutalmakkal elismerő és irigy szempárok össztüzében vonultunk vissza a helyünkre.
Többségünk még ma is őriz olyan jutalomkönyvet, aminek elmosódott dedikálását olvasva büszkén kihúzza magát és titkon elmorzsolva egy könnycseppet a szemében, hálásan emlékszik vissza a gyöngybetűs sorok írójára, a tanítójára.
Az igazi pedagógus vérében volt a tudásmegosztás, de nem is szívatták őket azok, akiknek a munkájuk támogatása volt a kötelessége, úgymint oktatási minisztérium, ami önálló hatóságként megszűnt, helyette egy már 2010-ben megfogalmazódó igény hatására, 2012-ben létrejött a KLIK, a Klebelsberg Központ, ami vízfejként az állami fenntartású köznevelési intézményeket fogja össze, a közoktatás teljes centralizációja érdekében.
2013-tól a pedagógusok munkáltatói joga, a bérfinanszírozásuk, és a taneszközellátás is az állam feladata lett, az iskolák önállósága ezzel teljes egészében megszűnt. Létrejöttek a tankerületek, amelyek engedélye nélkül az igazgatók nemcsak krétát és vécépapírt, de még levegőt sem vehettek. 2014-ben a PDSZ kimondta, hogy a KLIK nemhogy segítené, inkább hátráltatja az oktatási intézményeket, ellehetetleníti az ott folyó szakmai munkát. Forráshiány miatt 2015-ben már megtörténhetett az is, hogy a tanárok csak többhetes-hónapos késéssel kapták meg a bérüket, és az is gyakorlattá vált, hogy a jóérzésű, jobb anyagi körülmények között élő szülők vittek nyomtatáshoz papírt, és egyéb eszközöket az iskolákba. 2016-ra – ahogyan a hatalom is beismerte – túltolták a biciklit. Egy korábbi felsőoktatási államtitkár Eötvös Lorándra hivatkozva: „…az oktatási rendszerek minőségét semmi más nem határozza meg, mint a tanári kar minősége.” azt találta mondani, hogy: „Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek.”
Ekkor lett elege a Sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanárainak, akik tiltakozásul készítettek egy kockásinges csoportfotót – ezzel az engedetlenség jelképé téve a kockásinget. A szimbólum, mint Sándor Mária fekete ruhája az egészségügyben, járványszerűn elterjedt, és ha kimondjuk: kockásing, ma is egyre gondolunk. 2022-ben a diákok is beszálltak a tanáraik vegzálása elleni küzdelembe, petíciót adtak ki, és a fővárosban, de vidéken is szervezett megmozdulásokba kezdtek. A Diákok a tanárokért csoport után megalakult az Egységes diákfront, ami 2024-ben is hallatta hangját a Tanítanék Mozgalommal együtt. A helyzet a tiltakozások ellenére nem javult, sőt, egyre kétségbeejtőbb lett, 2023. őszén bevezették a státusztörvényt, ami ellen több tízezren tiltakoztak, hiszen a státuszváltással még rosszabb helyzetbe kerültek a pedagógusok, és még inkább megkérdőjeleződött a gyerekek megfelelő színvonalú oktatása.
2024. augusztusában egy tollvonással törölték az egyházi és a magánfenntartású köznevelési intézmények nyilvántartásából az Iványi Gábor lelkész által működtetett Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumot, valamint a Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumot, ezzel 250 gyermeket az utcára téve a tanévkezdés előtti héten.
Egy augusztus eleji kormányrendelet kimondta, hogy a diákoknak az iskolába lépéskor le is kell adniuk a mobiljukat (ugyanúgy tiltott tárgy lett, mint például a szúró-vágóeszköz) egészen addig, amíg be nem fejeződik az utolsó órájuk.
Fontos kérdés a mobilkészülék használata vagy tiltása a tanórákon, vagy azon kívül, de ne feledjük, itt lenne az idő, hogy gyerekeink összebarátkozzanak a mesterséges intelligenciával, hogy mire felnőnek, legalább ők legyenek képesek annak felelős, etikus használatára, ha már mi, felnőttek annyira nem tudunk vele mit kezdeni.
Azon kívül megtanulhatnák az álhírek, téves információk felismerését, a kárukra elkövetett digitális bűncselekmények elkerülése érdekében, amivel mi, felnőttek ugyanúgy köszönőviszonyban sem állunk, mint MI őfelségével. 2024. augusztus végén felmentették a Madách Imre Gimnázium igazgatóját, aki szerint az iskola célja a digitális kultúra helyes használatára való nevelés, nem pedig a tiltás – ezért nem veszik el a gyerekektől a mobilkészülékeiket. Jó hír, hogy Mészáros Csaba ezentúl tanárként folytatja pályáját a Madáchban!
Egy tizennégyéves, ezen a héten középiskolába készülő diák, eddigi (iskola)évei alatt folyamatosan azt hallhatta otthon, annak a híre folyt a médiából, és talán az iskolája folyosóján is azt suttogták a tanárai, hogy a regnáló hatalom nem becsüli meg a pedagógusokat (ezáltal közvetve őt sem), ami szakmai szempontból ássa alá a tekintélyüket. És ne szégyenlősködjünk, igen, anyagi kivéreztetés is zajlik az egyik legfontosabb szakma, hivatás területén, ami a jövőnket befolyásolja, mert a ma gyermekei a holnap gazdasági ereje, a mi nyugodt öregségünknek a záloga. Amit éppen most einstandolnak tőlünk. Pedig megtudhattuk, hogy „A legnagyobb szabadságot a tanulás adja. A tanulással érhetik el a fiatalok, hogy a későbbiekben csak olyan dolgokat csináljanak, amelyeket szeretnek, és annál boldogabb érzés nincs, mint ha valaki abban dolgozik, amit szeret”. Mindezt az a milliárdos Várkonyi Andrea jelentette ki, aki maga is három diplomával büszkélkedik, tehát ő már csak tudja, higgyük el neki!
Szülőként, nagyszülőként és persze pedagógusként ebben az ellentmondásos helyzetben nem tehetünk mást, minthogy szívósan őrizzük és tápláljuk a tudás lángját, életben tartjuk a tanulás és tanítás tiszteletét, emellett erősítjük és kielégítjük gyermekeink velük született kíváncsiságát, érdeklődését, és ha megtehetjük, olyan oktatási intézményekbe íratjuk őket, ahol a hatalom alapja még mindig a tudás.
