Aztán jött a hangosfilm. Na, azt is kiosztották: hova tűnt a művészet, a plasztikus színészi játék? Színpadias beszélgetések stúdióban, bárgyú vígjátékok, melodrámák. A vége egy akkora filmművészet lett, hogy máig frissíti a látásunkat, szemléletünket. Majd bekopogott a színes film. Nem fogadták örömmel: Ez már olyan, mint a valóság. Legfeljebb dekoratív kalandfilmekhez jó. Mi mást lehet vele kezdeni? Nos, az alkotók tudták. Megtalálták, hol rejtőzik a festőiség a fotografált színvilágban.
A következő istencsapást a televíziózás jelentette. Mozgókép elektronikus jelekből? Hol a fény fenséges természetessége, ezernyi árnyalata? Ez jó esetben színházpótlék! De a technika odáig fejlődött, hogy filmpótlék lett belőle, és a végén a filmet lehetett elhajítani. Persze a digitális eljárás sem számíthatott gyors elismerésre: Itt a filmművészet vége! Egy rideg, gépies, virtuális katyvasz, bármit össze lehet bűvészkedni benne green screennel, miegymással. Öt statisztából csinálnak százezres tömeget… Programok, programok… Minek bármit is felvenni? Valahol jogos a nyafi. Egészen addig, amíg az új technika valóban csak a filmpótlást szolgálja. Nem módosítja alapvetően az ábrázolás eszköztárát, a dramaturgiát, a művészi szemléletmódot, csak trükkökkel, váratlan látványosságokkal színezi, teszi eladhatóvá a megkopott trendeket.
Egyre inkább érzékelhető azonban, hogy születőben egy új generáció (nem feltétlenül életkori értelemben), amely annyira mindennapi tudatába és művészi vénájába szívta a digitális világot, hogy autonóm szemlélettel, újító módon alkotni is képes vele. Látni ezt YouTube-csatornákon, az influenszer övezetben, filmes próbálkozásokban, de akár reklámokban is. És most, az HBO-n, számomra kissé meglepő módon, megjelent egy ilyen sorozat. A Fantasmas.
Lehet persze, hogy csak az idősebb, konzervatív. filmekben ragadt nézőket érte váratlanul. Mert nem varázsütéssel keletkezett a semmiből. Alkotója, a salvadori származású Julio Torres 37 éves korára már nagy karriert futott be az Egyesült Államokban, Kimaxolta az élő szórakoztató show-kban rejlő lehetőségeit, elindultak HBO-sorozatok, tavaly megszületett első játékfilmje, a Problemista. Látásmódjában mindvégig ott villódzott a szürrealizmus, és új sorozatában sem lett hűtlen önmagához.
A Fantasmas a minisorozatokhoz képest is rövid, hiszen csupán hat félórás részből áll. Nincs itt valami üzleti turpisság? – kezdhetnénk gyanakodni. Kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs. Olyan sűrű a mű szövete, vizuális és narrációs síkon egyaránt, hogy maximum harminc percig lehet kellemesen követni. Ha megvan a kellő harcedzettség. Mert ez nem egy korszerű digitális technikával elmesélt történet, hanem egy digitálisan pattogó, digitális világ. A maga teljes megalkotottságában.
Fel-felbukkannak benne persze hagyományosabb sitcom elemek, kabarés rángások, szatirikus felhangok. Ez a pihenő számunkra. Majd jönnek a merész, szédítő asszociációs, szürreális futamok. Nehéz helyzetben kerülnék, ha el kéne mesélnem a történetet. Még két-három megtekintés után is. A világba vetett Julio (maga Torres) elveszít valamilyen kagylós ékszert, nő az anyajegye, nincs létkártyája, amivel ügyeket intézhetne, javasolják, szabaduljon meg akkor a testétől, mindeközben egy performansz-művész, Vanesja játszik ügynöki szerepet körülötte, és van robotja is. A többi kiesett, ahogy a kompozícióba kapcsolt tucatnyi egyéb történetelem többsége is. Kivéve a Q betű (Steve Buscemi) szomorú sorsát, aki túl korán következik az ábécében, nem tudják befogadni, vagy a magát piros női alsóneműbetűben mutogató Dylan O'Brient, aki az elüzletiesedés társadalmi igazságtalanságáról enged el váratlan sóhajokat.
A sorozat azonban nem üzenetek mentén értelmezhető, és nem vizuális attraktivitása miatt élvezhető. Életérzést közvetít, és nagyon betalál vele. Bármely nemzedéknél. Ahogy a rapkultúra krémje is. Mert nemcsak a fiatalokat sodorja már a mai digitalizált, mesterséges intelligenciával átszőtt, algoritmusokba, közösségi hálókba gabalyodó világ. Torres munkája azonban azért igazán figyelemre méltó, mert nem akar elijeszteni tőle. Inkább azzal próbálkozik, hogy létrehozzon egyfajta adekvát audiovizuális művészi nyelvet, amely reflektálni is tud rá. A Fantasmas szürrealizmusa nem a káoszról szól, hanem a létező valóság őrültnek tűnő, de nagyon is szabályozott működéséről. Új életterünk szellemi-lelki lecsapódásáról. Nem elijeszteni akar tőle, inkább arra ösztönöz, hogy tegyük értelmesebbé, emberibbé. És véletlenül se önpusztítóvá.
