;

Alain Delon;Jean-Paul Belmondo;

Alain Delon és Jean-Paul Belmondo a Borsalino című filmben, 1970-ben

- A parvenü isten – Miért gyászoljuk annyian Alain Delont?

Ráadásul teljesen spontán, egyéni módon, nem a hivatalos kesergés szertartásait, üzleti kiszámítottságát követve. Beszélgetünk róla, fájlaljuk a hiányát. Még üresebbek lesznek nélküle a mindennapok?

Jómagam is természetesnek tartottam, hogy halálhíre után megnézzem Alain Delon egyik filmjét. Nem emlékszem hasonló reakcióra másokkal kapcsolatban, pedig nemzedékem szinte összes színésze, művészbálványa távozott már közülünk. Jean-Paul Belmondo kiugrásánál sem fordult meg ilyesmi a fejemben. Pedig őt szerettem. Delont viszont nem szerettem. Mégis fontosabb lett volna az aurája?

Szeretünk ilyenkor arra hivatkozni, hogy a művész, a bálvány halálával örökre véget ért valami. Delon esetében is elhangzik, hogy vele búcsúztunk el a XX. századtól, a modernista filmkultúrától, a klasszikus férfiasságtól és így tovább. Mindez szép, fennkölt, csak nem feltétlenül igaz. Egy idős ember hunyt el, aki évek óta komoly betegséggel küszködött. Pályája már régen lezárult. Azoktól az értékektől pedig, amelyeket a XX. század termelt, háborúzott, forradalmárkodott ki magából, köztük a modernista művészeti szemlélettől pedig még korábban távolodtunk láthatáron túlra. Még a XX. század utolsó másfél-két évtizedében.

Más kérdés, hogy egy korszak ikonjának a halála hirtelen, szomorú varázsütéssel felidézheti az adott korszakot. Szembesíthet vele, mit vesztettünk el évtizedekkel ezelőtt, alighanem örökre. Talán a fiatalabbak is megérezhetnek ebből valamit, de igazán azokat üti szíven, akik akkoriban nőttek fel. A hatvanas-hetvenes években. A béke szokatlan örömében, az európai jóléti államok születésekor, egy nyitott szellemű racionalizmus laza mosolyában, a film nagykorúvá válásának, művészeti kultuszának igézetében. Delon, Belmondo és még jó néhány akkori sztár, ennek az időszaknak a fiatal hőseiként kerülnek a kultúra mezejére. Sajátos módon romantikus kalandfilmek, melodrámák és új hullámos, modernista remekek egyaránt artikulálják színészegyéniségüket. Hőseik hol visznek tovább szórakoztatóipari műfaji tradíciókat, hol szembefordulásra ösztönöznek a polgári világgal. A filmkultúrát amúgy is jellemző ekkoriban a kommersz és a modernista hangütés egymásra hatása. Jó példája ennek az egyik legnépszerűbb Delon-film, a Kalandorok (1967), amely egy romantikus történetet visszafogott eszközökkel, fölös pszichologizálás nélkül mesél el. A képsor, amelyen Lino Ventura száguldó furgonja fölött pillangóként lebeg Delon kétszárnyú repülőgépe, elementáris erővel közvetíti a kor szabadságvágyát.

Belmondo és Delon 2010-ben, egy ünnepi rendezvényen

Belmondo és Delon pályáján hajlamosak vagyunk felnagyítani a rivalizálás mozzanatát két szuperhős között, de ez inkább csak játék. A két karakternek semmi köze egymáshoz. Belmondo ugyan páratlanul izgalmas, kultikus figurát teremtett a Kifulladásigban (1960), de aztán a kommersz filmgyártásbanmegmaradt jókedvű, elbűvölő, magabiztos csibésznek. Delon egy teljesen más karakter paraméterei között mozgott, amely jóval tarkább színárnyalatokban képes megjelenni. Ő a kor igazi parvenüje. Felfelé törekvő szépfiú. A Rocco és fivéreiben még ott munkál benne a visszatartó érzelmesség, igazságérzet, de a felkapaszkodási vágy egyre erősebb vonásokat mutat hőseiben. A Delon-figurák ismerik a korrektséget, a tisztességet, de céljuk elsősorban az, hogy minél magasabbra jussanak a társadalmi hierarchiában, a jólétben. Megvannak hozzá a képességeik, de mégis érződik rajtuk egyfajta mély bizonytalanság. Görcsösek, figyelnek magukra. Különös plaszticitással, fiatalosan naiv agresszivitással ragyogtatja meg ezt a belső állapotot Antonioni Napfogyatkozásának brókerfigurájában (1962). Delon megkapó érzékenységgel és érettséggel reagál legtöbb hősének erre az attitűdjére a saját produkciójában készült Klein úrban (1976). Műkincskereskedője igyekszik távol tartani magát a politikától, a zsidók diszkriminálása számára csupán egy kedvező üzleti hatású intézkedés. Mikor egy azonos nevű zsidóval akarja a hatóság azonosítani, nem az rendíti meg, hogy izraelitának nézik. Hanem az, hogy meginog nehezen kivívott polgári identitása, helye a középosztályban.

A deloni hős azért izgalmas kultúrtörténeti szempontból, mert megragadható benne a folytonosság a modernizmus és a posztmodern, a jóléti társadalom és a neoliberalizmus között. Szinte színészegyéniségébe van kódolva, hogyan vezet az út elkerülhetetlenül egyik korszakból a másikba. A szamuráj (1967) rezzenéstelen arcú bérgyilkosától egyenes út vezet a rideg piaci professzionalizmus világába. Ahol az igazság képviselete is érzelemmentes. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani Belmondó hősét A profiban (1981) és Delonét A kíméletlenben (1983). Előbbi romantikus merészséggel egyszerűen meg akarja leckéztetni egykori titkosszolgálati feljebbvalóit cinizmusuk miatt. Utóbbi bosszúja alvilági társain viszont nem ismer irgalmat, áldozataival a sírjukat is képes megásatni. És végül ő szerzi meg a gyémántokat.  

Kollár-Klemencz László zenész, író kezdeményezésére dalköltő szakirányú továbbképzés indul ősszel az ELTE Bölcsészettudományi Karán – a másoddiplomás képzést azoknak ajánlják, akik irodalmi dalszövegeket szeretnének írni. Az alapítót kérdeztük.