- Fogadjunk, ez után a menet után a lóra már rá sem akarsz nézni! – mondta Balázs, miután a kerekesszékből kiemelt Eszter mosolyogva huppant le a rodeóbikáról. – Nyolc másodpercet terveztél, de vagy két percig bírtad – folytatta dicsérőleg a segítő, miközben a húszas éveit taposó mozgássérült lány bezsebeli a nyílt színi tapsot a máltaiak balatonfenyvesi, mozgássérülteknek szervezett táborában.
Néhány méterrel arrébb Munkácsy Cintia fűrészporral kitömött labdákkal próbál érvényesülni célba dobásban, ám kísérője hiába próbál segíteni neki, a három méterre egymásra rakott acélhengerek elérhetetlen távolságnak tűnnek. A lány ettől még láthatóan élvezi a vurstlihangulatot, ám igazából akkor derül fel az arca, amikor a dobáló-lövöldét üzemeltető Kótai József az újabb próbálkozásához a polc helyett közelebb, alig fél méterre, a könyöklőre pakolja fel neki a célpiramist. Ekkor már hullanak a hengerek, kettő-három konkrétan Cintia lábára, s bár mi felszisszenünk, a lány fel sem veszi az ütéseket: deréktól lefelé semmit sem érez…
A szemészeti szűrésen egy fiú, aki évekkel ezelőtt, húszévesen egy motorbalesetben elveszítette egyik lábát, arról beszélt, hogy élete nagy álma, hogy ismét motorozhasson. - A vizsgálat után
a kolléganőm csapkodni kezdte a lábát, mert elképesztően csíptek a szúnyogok. Aztán hirtelen megállt, mert akkor érezte át, milyen jó nekünk, hiszen van, amit megcsípjenek
– meséli Parák Eszter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs munkatársa. Ahol augusztus utolsó teljes hetében bő száz, különböző fokú mozgássérült nyaralhatott egy hétig – sokan közülük először jutottak el a Balatonhoz, vagy ha már jártak is a tónál, először mártózhattak meg a vízben. Méghozzá akadálymentesített, saját bejáróról megközelíthető úszóstégről – korábban még a szabadstrandot kellett használniuk, annak minden akadályával –, segítőkkel, szakemberekkel, rengeteg gumicsónakkal, óriási úszógumikkal.
A fürdőzés persze csak az egyik a rengeteg, sokak által először átélt élményből, hiszen a szervezők tematikus napok sorából építették fel a heti programot. Ottjártunkkor falusi vurstlihangulatot varázsoltak, de akadt parasportágválasztó, színházi előadás, esténként diszkó, melynek felvételein kerekesszékben pörgő-forgó-mulató – s jó értelemben: őrjöngő – fiatalok buliznak önkéntes segítőikkel. Utóbbiak közül többen évek óta együtt dolgoznak a máltaiakkal, mások az érettségihez kötelező ötven órás önkéntes munka után maradtak a szervezetnél, vállalták a hetet, s hogy a speciális felkészítés után segítik-gondozzák a számukra vadidegen mozgássérülteket.
Ami nem kis kihívás, hiszen először el kell nyerni a bizalmukat, és bizony,
ahogyan többen is bevallották, le kell győzni az ép társadalom nagy részére jellemző előítéleteket, a szánakozást, a félelmet, hogy megbánthatják-megsérthetik a sérülteket.
Utóbbiaknak pedig igencsak szokatlan lehet, hogy ki kellett szakadniuk a megszokott otthoni közegből, ám még inkább, hogy a táborba nem jöhettek velük családtagjaik, állandó segítőik: magukra és újdonat ismerős kísérőikre vannak utalva.
- A tapasztalatok szerint nem is ők sínylik meg az elválást, sokkal inkább a közeli hozzátartozók, féltik a fiatalokat, ami legtöbbször abból is akad, hogy alulértékelik a teljesítőképességüket – magyarázta Lázár Alpár táborvezető, akitől megtudtuk, hogy az ország hét régiójából érkeztek a szervezők által vendégekként emlegetett mozgássérültek, akik között a korábbi évek táboraihoz képest rengeteg az új arc. – Tizenkét éve, egy balatonföldvári nemzetközi táborral kezdtünk, aztán a koronavírus-járványig minden évben megszerveztük a tábort, ám a Coviddal négy év kimaradt, s csak az idén tudtuk folytatni. A járványig cirka 60 százalék visszatérő vendég volt, az idén viszont 65-70 százalék az új arc. Az első alkalommal táborozókat persze jobban félti a család (a táborban járva-kelve hallottunk szülőről, aki beszökött a gyerekéhez, ám a segítők kedvesen, de határozottan kikísérték), és ők lepődnek meg a legjobban, mi mindent bevállalt, s pláne meg is tudott csinálni a rokonuk.
Az otthoniaknak küldött fotók között első helyen a vitorlázós fotók és videók szerepelnek, de akad olyan fiatal srác is, aki mosolyogva mondta, csak hazaérve mutatja meg a rodeóbikás produkcióját, különben még a tábor vége előtt érte rohannának féltő szülei.
- A bizalom és a biztonságérzet – nevezi meg a bonyhádi Oberst Miklós a két legfőbb okot, mitől bevállalósabbak a táborban a mozgássérültek, mint otthonukban. – Bennünk van, hogy nem eshet bajunk, ugyanis egész nap figyelnek ránk, ráadásul értő kezekben vagyunk. Ennek megfelelően
a 32 éves, oxigénhiányos születése miatt féloldali agyi bénulással élő bonyhádi férfi mindenféle félelemérzet nélkül indult vitorlázni a fenyvesi kikötőbe, ahol gyerekkori álma valósulhatott meg, amikor kihajózott a nyílt vízre.
- Elképesztő volt – mesélte lelkesen, láthatóan újra átélve a történteket. – A táj, a sebesség, az arcomba csapó menetszél, és persze, amikor bedöntötték a hajót… És nem kerekesszékben ülve, hanem nélküle! Igaz, borzasztó erősen kellett kapaszkodnom, el is fáradtam, de megérte minden másodperc!
Ahogyan a parasportágválasztót is élvezte, amellyel – a nyári és téli játékokon is szerepelt – hajdani érmes paralimpikon Dani Gyöngyi és a Paraktív Alapítvány lepte meg a táborlakókat, akik nemcsak a kerekesszékes vívást próbálhatták ki, de egy mini műanyagpályán a síelést is, vagy az autóversenyzést, a vurstliban pedig a VR-valóságot, a lézerharcot, a különféle ügyességi játékokat. A vásári hangulatot a különféle büfék és a kürtőskalácsos tette teljessé.
- Egész évben járjuk az országot, mindenféle helyre eljutottunk már, de ez teljesen más – érzékenyül el Kótai József. – Egy ismerős révén kerültünk a táborba, kicsit tartottunk a hangulattól, ám visszaadhatatlan az élmény, amit kapunk. Minden egyes próbálkozónál meghatódom, látom, milyen erőfeszítést kíván tőlük, hogy teljesítsék a feladatokat, de az elszántságot is, s ha sikerül, akkor az örömöt és a büszkeséget. A szervezőkkel úgy egyeztünk meg, mindenki nyer, aki próbálkozik, s 200 nyereményre szerződtünk, de már a háromszorosát kiosztottuk…
Utóbb kiderül, hozzáállásuk nem egyedi, a tábor teljes költségének 95 százalékát adományok fedezik: voltak, akik különböző összegeket ajánlottak fel – cégek mellett rengeteg egyéni adományozó, köztük egyszerű emberek –, komoly summa jött össze a Budapest Borfesztivál jótékonysági árverésén, beszállt az osztrák olajcég is, a programokhoz pedig számos vállalkozás járult hozzá tárgyi felajánlásokkal. És persze a szeretetszolgálat is beletette – a szervezés és a munka mellett – a maga anyagi részét is, a táborlakók például ingyenes szemészeti vizsgálaton vesznek részt, s akinek szükséges, annak a szemüvegét is elkészítik ingyen és bérmentve.
- A héten a vendégek megtapasztalják, hogy többre képesek, mint gondolnák, tanulnak egymástól, új baráti kapcsolatok szövődnek, és motivációt nyernek, hogy tágítsák határaikat – jegyzi meg Parák Eszter. – És persze a segítők számára is komoly tapasztalatot jelent, amit a civil életbe visszatérve hasznosíthatnak, s így a környezetükben is leszámolhatnak az előítéletekkel. Szükség van rá, bár láthatóan előnyére változik a társadalom, a mostani fiatalabb generációnak már sokkal természetesebb, hogy sérült társaival él együtt, az ötven felettiek elzárkózóbbak, ami nem csoda, hiszen évtizedekkel ezelőtt még az volt a módi, hogy a sérült embereket kvázi eldugták az ép társadalom elől, így nem volt szinte semmilyen kontaktus.
- A civil életben sokan nem mernek felénk nyitni, azt hiszik, mások vagyunk, noha csak az a különbség, hogy mi jellemzően kerekesszékben csináljuk mindazt, amit az épek nélküle – mondja Oberst Miklós. – Itt viszont úgy érezzük, nincs különbség, egy hétre eltűnik a szék.