Soha nem volt különösebben jó véleményem Nagy Márton miniszterről, de elfogadtam az őt közelebbről ismerők véleményét, akik szerint gyors észjárású, közgazdasági-pénzügyi kérdésekben művelt, és ahogy mondani szokás, no nonsense (rámenős) állami hivatalnok. Ezt a hírnevét alighanem annak köszönheti, hogy határozottan (azt ne mondjam, erőszakosan) lép fel a különböző kulcságazatok – bankszektor, energiaszektor, kiskereskedelem, légiközlekedés – vezető szereplőivel szemben, ha a kormány aktuális problémáira kell „megoldást” keresni.
Félreértés ne essék, időről időre előfordulhat, hogy az állam ilyen eszközökhöz kénytelen folyamodni a közjó érdekében, de az régen rossz, ha a folyamatos beavatkozás, a normativitás sutba dobása és a fenyegetőzés válik a kormányzás alapvető működési módjává. Mivel azonban a Fidesz rezsim jellemzően így működik, Nagy Márton érkezése inkább csak erősítette ezt a tendenciát.
Miniszteri tevékenységében amúgy ez ideig semmi figyelemre méltót nem lehetett látni. Most azonban szintet lépett: az Indexnek adott interjújában arról beszélt, hogy a magyar államnak „cashflow” problémái vannak. A napi kommunikációért felelős Gulyás miniszter ezt a megfogalmazást gond nélkül átvette, Varga pénzügyminiszter viszont egyelőre mély hallgatásba burkolózott. A kijelentéssel érdemes egy kicsit részletesebben foglalkozni, mert ostoba, de lehet akár nagyon veszélyes is.
A „cashflow”, vagy ha pontosak akarunk lenni, a likviditásmenedzselés jellemzően vállalatgazdasági fogalom, azt jelenti, hogy a vállalat bevételei lassabban érkeznek, mint ahogy a fizetési kötelezettségeinek eleget kell tennie. Ezt a különbséget lehet saját forrásokból (tőke) fedezni és lehet bank- vagy szállítói hitelből, de leggyakrabban a három valamilyen kombinációjából.
A hazai viszonyoknál maradva, vegyünk egy vállalatot, amely egy állami kórháznak szállít, amely nyolc napra ígéri a számla kiegyenlítését, de három hónap elteltével még mindig nem fizetett. A vállalat eredetileg egy hónapra kért a bankjától hitelt, de most már kénytelen újra és újra hosszabbítást kérni. A bank esetleg hosszabbít, de az is lehet, hogy nem. A szállítók is lehetnek egy darabig türelmesek, de legközelebb árat emelnek. A növekvő kamatok és költségek lassan lemorzsolják a vállalat tervezett nyereségét, fogyasztják a tőkéjét, és így a likviditási problémából könnyen szolvencia-, azaz hitelképességi probléma lesz. (Itt most figyelmen kívül hagytam, hogy a vállalat a vételárba eleve bekalkulálhatja a késedelmi kamatot vagy megpróbálhatja valamekkora levonással eladni – faktorálni – a követelését. Mind a kettő azt jelenti, hogy miközben a kórháznak szállított áru/szolgáltatás tartalma változatlan, az ára az elérhetőnél magasabb: pontos fizetéssel érhető el a legjobb ár.)
És akkor az igazi kérdés: lehet-e az államnak likviditási (cashflow) problémája? Míg a vállalat kiadásai tartósan nem haladhatják meg a bevételeit, az állam esetében ez teljesen normális és elfogadott. Ezért nem is lehet a félreértés veszélye vagy a félrevezetés szándéka nélkül a vállalatgazdasági fogalmakat és összefüggéseket az állami pénzügyekre alkalmazni. A fenti kérdésre tehát a válasz nem, mert az állam rendszeres és tervezett kötvénykibocsátásokkal képes megszerezni a működéséhez szükséges pénzeket.
Ezekre nem egyszerűen a bevételek és a kiadások eltérő lejárati szerkezete miatt van szükség, hanem mert a modern államok eleve többet költenek, mint amennyi a bevételük. Ez nem is jelent problémát, ha a gazdaság kielégítő ütemben növekszik, és az állam a gazdasággal együtt növekvő (adó)bevételeiből képes finanszírozni a hiányt. Eközben és ennek köszönhetően az ország egésze gyarapodik. Ezért mérik az államadósságot a GDP százalékában, ami ha egy hüvelykujj szabály alapján kialakított mértéket (60 százalék) nem halad meg, semmi gondot nem jelent, sőt hasznosnak is nevezhető. Ez az oka annak, hogy a befektetők – külföldiek és belföldiek – szívesen vásárolják az ilyen, a fenntartható eladósodást finanszírozó államkötvényeket.
De ha az illetékes kormánytag az állam „cashflow” problémájáról beszél, azzal éppen csak azt nem mondja, hogy az állam számára nehézséget okoz a kötelezettségei teljesítéséhez szükséges pénzek előteremtése, azaz akár csődközeli helyzetben is lehet, vagy abba kerülhet. Ez riadó lehet, különösen a külföldi hitelező számára, aki ismeretesen ijedős fajta.
Enyhébb esetben – a miénk lehet ilyen – talán csak arról van szó, hogy a kormány egyszerűen nem akar kötvényt kibocsátani, mert a kamatok globálisan és a magyar adósságra specifikusan megemelkedtek, ezért minél kisebb addicionális kamatteher vállalásával próbálja átvészelni ezt az átmenetinek gondolt időszakot. Így aztán takarékoskodik, magyarán megszorít; elhalasztja a beruházásokat, igyekszik lefaragni és elhalasztani a kiadásait.
Az állam takarékoskodása természetesen azt jelenti, hogy tovább romlik az állami szolgáltatások – egészségügy, oktatás, közigazgatás – színvonala, miközben az áruk végső soron drágul. Lehet reménykedni a gazdasági növekedés újraindulásában, de azt látni kell, hogy az állami kiadások visszafogása maga is recessziós hatású. Az állami megszorítás – a megrendelések elmaradása - ugyanis tovább gyűrűzik a gazdaság többi szereplőjére, és a folyamat szélsőséges esetben öngerjesztő hatásúvá válik. Ez kiváltképp igaz az olyan országokra, amelyekben az állam szerepe megrendelőként és foglalkoztatóként nagy.
Természetesen mind a költségvetés, mind a gazdaság egésze szempontjából komoly segítséget jelentene a befagyasztott uniós források felszabadítása, de erre rövid távon nem sok esély mutatkozik. Azért csak emlékezzünk Nagy miniszter hetvenkedésére, miszerint a kínai beruházások kiváltják az uniós forrásokat.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: vajon miért használja Nagy Márton a „cashflow probléma” kifejezést, ami minden hozzáértőt kínos asszociációkra késztet? Csak tippelni tudok: természetesen a „megszorítás” szót nem használhatja, a Fidesz kommunikációs stratégiája ezt nem engedi. Marad a kifejezés, amely önmagában eléggé ködös és professzionálisnak ható, hogy a hazai publikum „megegye”. De a külföldi hitelezőkre és a hitelminősítőkre ez biztosan nem igaz.
Az eredmény így lehet leminősítés és a hitelek drágulása, aminek az árát természetesen mi mindannyian fizetjük meg, miközben a gazdaság és a társadalom topogása Európa perifériáján folytatódik.
A szerző közgazdász, bankár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.