- Áttörni a falakon

Üveglapok találkoznak, neoncsíkok vibrálnak és szakadnak szét a hetvenkilenc éves Mengyán András festményein a budapesti Kieselbach Galériában. A kiállítás címe Többszólamú dimenziók, mely pontosan foglalja össze a Munkácsy-díjas alkotó művészetét, hisz képein olyan polifonikus, azaz többszólamú tereket látunk, melyeken a geometrikus formák több „hangon” és egyszerre szólalnak meg.

– Mengyán András életkorát tekintve a neovantgárd nagy generációhoz tartozik, melynek tagjai a hatvanas években kezdték a pályájukat gyökeresen átformálva a magyar művészeti életet, meghatározva azt is, ahogy a mai, kortárs művészetről gondolkodunk – mondta a kiállítás zárkörű bejárásán Rieder Gábor, a kiállítás egyik kurátora. A művészettörténész kiemelte, hogy Mengyán a képein át akarja törni a falakat, és ki akar lépni a térbe, mivel nem síkban, hanem három dimenzióban akar gondolkozni, vagy akár azon túl. Az életműve pedig zavarba ejtő, mert olyan mintha három, eltérő identitású ember munkájából állna össze. Az 1945-ben Békéscsabán született alkotó ugyanis egyszerre formatervező, iparművészeti tanár és képzőművész, akinek a munkásságában központi téma a tér leképezése és formálhatósága – az egyetemi kurzusain is először azt kérdezi a hallgatóktól, hogy „Mi a forma?”.

A tárlaton a korai, geometrikus alkotásokból is láthatunk párat, melyeken Mengyán logikai úton létrehozott formákat ábrázolt síkban és térben. A hatvanas évek végétől ugyanis a konkretizmus nevű irányzat felé fordult, melynek geometrikus ábrázolása inspirálta. Ezeken a művein olykor ugyanaz az alakzat ismétlődik apró változásokkal, ami jól tükrözi az elemző, analitikus szemléletét.

Művészetében a nyolcvanas évek elején fordulat állt be, amikor az Egyesült Államokba utazott: ekkortól a dimenziók közti átjárás és a fény érdekelte, elkezdett videóvetítést, lézerfényeket és programozott lámpákat használni.

Legújabb korszakában az említett polifonikus tereket hozta létre, melyekben a térszerű látványt több oldalról lehet megvizsgálni. Ezt a hatást erősíti, hogy egyes vonalakat úgynevezett fotolumineszcens pigmentekkel fest meg, melyekre UV-fényt irányítva a formák élénken világítanak, mely erősíti a képek virtuális képzetét.

A galéria egy sötét termébe lépve a falakon több ilyen fluoreszkáló művet láthatunk, mintha csak egy science fiction filmbe kerültünk volna. Illetve feltűnik egy téglalap alapon tekeredő drótspirál is, melynek egyes részeit a művész színesre festette, míg másokat szabadon hagyott. A sötétben a látogató az installáció üres részeit gondolatban kiegészítheti, így a spirál folytonossá válik. De a művet átvitt értelemben is szemlélheti: a tekergő vonal olyan, akár egy hosszú életút, mely olykor kanyarokat vesz, időnként megszakad, de a részei összekapcsolhatók egy egésszé.

Mengyán művészetében tehát az üresség, a semmi, a formák közti tér is meghatározó szereppel bír. A tárlaton több helyen felbukkannak a Semmi – valami című képsorozatának darabjai, melyeken fekete, üres terekben látunk geometriai alakzatokat, melyek az esetek többségében elválnak egymástól vagy széttöredeznek. – Igazából mi, emberek a semmiben, a térben élünk, a semmi pedig nincs valami nélkül. A kettő együtt kell, hogy létezzen, és a kettő kölcsönhatásban áll egymással. Másrészt a semmi mint tér adja az atmoszférát, például egy lakásban – mondta Mengyán lapunknak. Kitért arra is, hogy miért szereti az ábrázolt tárgyát több nézőpontból megvizsgálni és megmutatni a nézőnek. – Engem érdekel a többnézőpontúság, az összefüggésekben való látás. Az életben egy döntés meghozása előtt is érdemes az adott helyzetet több oldalról megvizsgálni. Ha így járunk el, akkor kevesebbet hibázunk. És ez már filozófia, amit ajánlok minden szakmának, különösen a politikusoknak, mert a szemellenzős látásmód sosem vezet jóra.