– Ispááán! Hogy nyúznánk meg egy harmatos pitymallaton az ünnepi kupánk tömzsi végivel!
– Tudom, király uram, az olajozás... – állongott Ispááán egyik lábáról a falábára, és vissza. – A gótok annyira poszkák voltak, jó uram, kifogytunk az olajkészletekből.
– Vakapád! Mondtuk, hogy főzzetek újat a 29,6 tiszai köpcös barbárból! A fejemben forgatott királyi plánum mindig elillan, annyira hangos ez a szájbatekert rács.
– És miféle utolérhetetlenül csodás vízión tetszenek gondolkodnia király uraméknak, így aranyasszony havának derekán? – settenkedett Ispááán a hangok irányába visszataszítóan negédesen, pisla fáklyával a sötét, cserébe igen büdös trónteremben.
– Példának okáért azon tetszünk gondolkodni, ki érkezett a várunkba hangos tudodmivel, lütyő!
– Valóban, jó uram! A Királyi Zsarátnok- és Tűzszerszámkamara öngyulladási osztályvezetője érkezett meg. Eloltja a kapuőrség, és máris király urunk színe elé járul – szabadkozott Ispááán, és elkopogott.
