;

magyarellenesség;Foreign Affairs;amerikai Külügyi Tanács;

Orbán Viktor és Charles Gati 1998-ban Washingtonban. Cikkünk szerzője mutatta be az akkori (és mai) kormányfőt a Council on Foreign Relations tagjainak

- Charles Gati: Egy „összeesküvő” vallomása

A nemzetközi politikában előbb-utóbb fény derül a titkok egy részére. A baj az „előbb-utóbb”-bal van. Néha néhány évtizedet kell várni, amíg kiderül, ki mit csinált és hol a színfalak mögött. És néha a titok titok marad. Az utóbbival az a baj, hogy alkalmat ad különféle összeesküvés-elméletek feltételezésére.

Az ilyen feltételezett konspirációkat nehéz meggyőzően cáfolni, de egy példával szolgálhatok. Az ún. Council on Foreign Relations (Külügyi Tanács) New Yorkban székel, de roppant aktív Washingtonban is. Tanári pályám kezdetén, még az 1970-es években megtudtam, hogy egy magas rangú lengyel külügyi szakember előadást tart a Council New York-i központjában. Felhívtam az egyik hivatalost és arra kértem, hogy hívjon meg az előadásra. Az illető udvariasan elutasított, mondván, a rendezvények bizalmas légkörben zajlanak le, zárt körűek, csak a tagság kap meghívót a heti három-négy megbeszélésre.

Néhány évvel később én is tag lettem, köszönet több kollégámnak a Columbia Universityről. Mint aktív résztvevő, a 90-es évek elején Antall Józsefet, az évtized végén pedig Orbán Viktort (már Washingtonban) én mutattam be a hallgatóságnak. Sőt, Washingtonban tagja lettem egy kis bizottságnak, amely előadókat és aktuális témákat választott. Maga a szervezet egyébként főleg tagdíjakból fedezte költségeit, de a tagok között gazdag emberek is voltak. Az egyiket úgy hívták, hogy David Rockefeller. A Council független az amerikai kormánytól, bár neves folyóiratát – Foreign Affairs – úgy olvassák világszerte, mintha az a kormány nézeteit és terveit tükrözné.

Ez utóbbi nagy tévedés. Én öt tanulmányt írtam a Foreign Affairsbe, de soha senki nem szólt, hogy ezt vagy azt írjak. Ennél sokkal fontosabb, hogy azon a több száz rendezvényen, amelyen New Yorkban, majd később Washingtonban részt vettem, soha nem volt szó semmilyen konspirációról. A beszélgetések valóban bizalmasak voltak, az ún. Chatham House szabályai szerint. Se az előadót, se a hozzászólókat nem volt szabad idézni név szerint; így biztosították a beszélgetések szabadságát. Ez vonatkozott a kisebb szemináriumokra, amelyeken csak egy vagy két tucat szakértő vett részt, és a nagyobb értekezletekre is, ahová hivatalos volt az egész tagság.

Több, mint 25 évig maradtam a Council tagja, de a század elején kiléptem. A tagdíj nem volt túl magas; üzletemberek és ügyvédek sokkal többet fizettek. Azért léptem ki, mert untattak az előadások. Az intézmény egyik kedves hivatalnoka visszaírt: hogy hát miért lépek ki? Nem volt szívem az igazat bevallani, csak valami olyasmit válaszoltam, hogy egyetemi elfoglaltságom mellett nem marad időm a Council rendezvényeire. Ebben volt is egy kis igazság, mert akkori kollégáimtól a Johns Hopkins Egyetemen – köztük a világhírű Zbigniew Brzezinskitől és Francis Fukuyamatól -- többet tanultam, mint a nagynevű Council on Foreign Relations előadóitól és résztvevőitől.

Mindezt azért mesélem el, mert a magyar kormány és sajtója oly gyakran feltételezi, hogy nemcsak a Nyugat kormányai, de privát intézményei is „magyarellenes” összeesküvéseket szőnek. Számtalanszor emlegetik a Councilt is. Ebből egy szó sem igaz.

Nyolcvanöt éve, 1939. augusztus 23-án, a moszkvai Kremlben Sztálin kedélyesen elcsevegett Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterrel, majd Hitler küldönce és szovjet pandantja, Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos aláírta a szovjet-német megnemtámadási egyezményt. A sötét alku drámai folyamatokat indított el, utórezgései máig érnek.