2009-ben az Európai Unió döntéshozói – egy kalap alá véve a nácizmust és a kommunizmust – a totalitárius rendszerek áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította a paktum aláírásának dátumát. A putyini vezetés dühödten tiltakozott ez ellen, mi több, szerintük a paktum nagyszerű diplomáciai húzás volt.
A nemzetközi közösség mértékadó része azért nem éppen így vélekedik. A második világháború előestéjén, amikor a nyugati demokráciák és a Szovjetunió államközi kapcsolatait oda-vissza mély bizalmatlanság övezte, bombaként robbant a hír: a két esküdt ellenség, a bolsevik Sztálin és a náci Führer egymás tenyerébe csapott. Szerződésben fogadták meg, hogy legalább tíz évig, még harmadik ország bevonásával sem támadnak egymásra. Azokban a baljós időkben ilyen megnemtámadási egyezményeket ugyan más államok is kötöttek, csakhogy a német-szovjet szerződésnek volt egy titkos fejezete. Abban Kelet- és Közép-Európa újrafelosztását részletezték. Lengyelországot kettészelték, ami arra volt jó Hitlernek, hogy nyugati irányú hadjáratához kelet felől ne kelljen támadástól tartania. A német vezér ugyanakkor áldását adta a szovjet érdekszféra erőszakos kiterjesztésére. 1940-ben, miközben Lengyelország német lerohanása után a világ legfőképpen a német villámháború franciaországi sikerein szörnyülködött, a Szovjetunió elfoglalta, uralma alá hajtotta a balti országokat, délen pedig a románokhoz tartozó Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Még 1939 novemberében hadjáratot indított Finnország ellen is, de abba beletört Sztálin bicskája: 200 ezer elesett szovjet katona áldozata árán sem sikerült bábkormányt ültetni a finnek nyakába.
A paktum nyomán valósággal vérözön zúdult a leigázott népekre. A balti országok szovjetesítése során – a Szovjetunió német megtámadása előtt nyolc nappal – Litvániából 18 ezer, Lettországból 17 ezer, Észtországból 10 ezer „ellenforradalmárt és nacionalistát” deportáltak. A háború után – 1948 májusában és 1949 januárjában – további 143 ezer megbízhatatlannak tartott embert telepítettek ki a balti térségből, állítja a sztálini deportálások történetének kutatója Pavel Poljan. A lengyelek veszteségei borzalmasak voltak. Megszűnt a nemzeti lét, odaveszett a lengyel értelmiség színe-java, a náci genocídiumba elpusztult három millió lengyel zsidó. Mintegy kétmillió lengyel polgárt lakóhelyük elhagyására kényszerítettek és legalább 200 ezerre becsülik a „germanizálásra” elrabolt gyerekek számát. Eközben a szovjet oldalon sem tétlenkedtek. Amikor a Wehrmacht 1939. szeptember elsején lerohanta Lengyelországot, a paktum alapján az ország keleti részébe bevonult szovjet csapatok az ott foglyul ejtett 300 ezer fős lengyel haderő 22 ezer tisztjét a szovjet titkosrendőrség, az NKVD halálkommandói – a rettegett belügyi népbiztos, Lavrentyij Berija szavajárásával „a szovjet hatalom megátalkodott ellenségeként, nacionalistaként” – halomra gyilkolták. Az égbekiáltó bűntett igaz története csak jóval később, katyńi mészárlás néven vált ismertté.
A paktum eredetijét, legfőképpen a területi osztozkodás mélyen titkolt jegyzőkönyvét (lásd keretes írásunkat) német oldalon, még a náci uralom idején, Ribbentrop parancsára kiemelték a levéltárból, mikrofilmre másolták, próbálták elrejteni. A háború után azonban egy volt külügyes hivatalnok rávezette az angolszász szövetségeseket, így a kópia első alkalommal 1946-ban meg is jelent egy amerikai napilapban. Hamisítvány, vágták rá kapásból a szovjetek, s a területi felosztások tényét – csakúgy, mint a sztálini korszak megannyi gaztettét, milliók elhurcolását, népcsoportok áttelepítését, a Gulag börtönvilágát, vagy a katyńi vérengzést – mereven tagadták, egészen a kilencszáznyolcvanas évek végéig, a gorbacsovi glasznosztyig. 1990 elején aztán közöltek egy fotómásolatot a titkos záradék orosz nyelvű gépelt másolatáról, majd két évvel később az orosz nyelvű eredeti is előkerült a Szovjet Kommunista Párt archívumából.
A paktumról és a következményekről ma is világszerte hevesen vitatkoznak, legutóbb a nyolcvanadik évforduló idején történész-tekintélyeink is hosszú cikkekben polemizáltak a magyar sajtó hasábjain. Ekkor ismét felemlegették, hogy a két diktátor összeborulása milyen zavarodottságot, mérhetetlen veszteségeket okozott az antifasiszta mozgalmakban és persze a szovjet társadalomban is. Leírták, hogy Sztálin és nemzetközi segédcsapata, a kommunista pártokat koordináló Komintern hogyan próbálták megakadályozni a német baloldal, a kommunisták és a szociáldemokraták, vagy-ahogy akkoriban becsmérlően mondták, a „szociálfasiszták” összefogását a nácik barna áradata ellenében. A Komintern szigorúan megtiltotta a nemzetközi antifasiszta emigrációnak, hogy részt vegyen a németellenes harcban. Sőt, Sztálin még a Gulagon is összegyűjtötte a renitensnek tűnő német kommunistákat és átadta őket a Gestapónak – írta a témáról szóló cikkében Ungváry Krisztián történész. Mindezt csupán azért, hogy Hitler kedvébe járjanak, hogy olajozottan működjön a paktum hátán létrejött „barátsági” és áruforgalmi együttműködés. Legalábbis 1941 júniusáig, amikor Hitler, felrúgva az amúgy is mindvégig papírrongynak tekintett paktumát, megtámadta a Szovjetuniót.
De korántsem csak a baloldali tömegek kiábrándulásáról, a bolsevik államkísérletet rokonszenvvel követő költők, írók és más nagynevű értelmiségiek elfordulásáról van szó. Ma is alapkérdésként vetődik fel: mi a sztálini vezetés felelőssége a világháború kirobbantásában, mi hajtotta őket a náci kézfogóig? Sz. Bíró Zoltán történész, a szovjet-orosz belvilág szakavatott ismerője nem ért egyet azokkal a véleményekkel, amelyek a nácikkal azonos mértékben kárhoztatják a szovjeteket a háború kitöréséért. Mint hangsúlyozza, mégiscsak Hitler borította lángba Európát, majd a Lebensraum, a keleti élettér kiterjesztésnek tébolyult tévhitében, két évvel a paktum után ő szabadított kegyetlen, megsemmisítő háborút a Szovjetunióra. Az orosz szakértő azt is kétségbe vonja, hogy Moszkva csupán időt akart nyerni. Ennek ellentmond, hogy 1939 és 1941 között elegendő idő állt rendelkezésre a keleti védvonalak megerősítésére. Ha időnyerésre játszottak, miért kellett hozzá titkos paktum, Kelet–Európa felosztása? Sztálin a nyugati demokráciák és a nácik között sasszézva azért kötött ki Hitlernél, mivel francia-brit tárgyalófelei nem ajánlották fel az érdekövezetek átrajzolását – fejtegeti Sz. Bíró. Márpedig a bolsevik cár szeme előtt a nagyorosz birodalmi múlt is ott lebeghetett. Arra spekulált, hogy a titkos záradék révén könnyűszerrel visszaszerzi, sőt gyarapítja az Orosz Birodalom felbomlása idején elvesztett területeket.
Manapság Moszkva felett ismét ott kísért Sztálin szelleme. Putyin orosz elnök és vezetőtársai az emlékezetpolitika húrjain játszva áthangolták az orosz nép második világháborús küzdelmét, heroikus áldozatvállalását, s úgy állítják be, mintha ma is ők lennének az antifasiszta harc egyedüli letéteményesei. Ilyen átértelmezésekkel hazafias, igaz küzdelemként mantrázzák az Ukrajnával szemben elkövetett agressziót is. Rendre megtévesztően sulykolják: a mai orosz nemzedéknek, mint apáik idején, az a sors jutott osztályrészül, hogy szent kötelességük leszámolni a „banderista-nacionalista-fasiszta kijevi vezetéssel”. Minderről érzékletes részleteket nyerhet az olvasó Sz. Bíró Zoltán „Putyin háborúja” címmel tavaly megjelent kötetéből, amely történelmi perspektívában tekinti át Oroszország mai helyzetét, középpontban helyezve „a különleges katonai művelet”, vagyis az Ukrajna elleni egyre véresebb háború előzményeit, fejleményeit.
A kötetből ugyanakkor kiderül, hogy Putyin elnök – politikáját igazolandó – felcsapott történésznek is. Még 2019-ben a FÁK-országok államfőinek csúcstalálkozóján a második világháború kitörésének okairól értekezett. Ekkor a lengyel politikára, de legfőképpen a britekre, franciákra próbálta hárítani a felelősséget. Felhozta az 1938 szeptemberében tető alá hozott müncheni egyezményt, amely Chamberlain brit miniszterelnök szerencsétlen megbékélési politikájának jegyében koncként odavetette Hitlernek Csehszlovákiát. Vagyis az orosz államelnök szerint az „ősbűnt” nem a sztálini Szovjetunió, hanem a nyugati hatalmak követték el.
Annyi bizonyos, hogy a brit-francia kettős is több vasat tartott a tűzben, a színfalak mögött azon mesterkedtek, hogy kelet felé tereljék Hitlert, egymásnak ugrasszák a két diktátort. Mindez aligha menti a paktum aljasságait. Putyin persze nem véletlenül nyomta akkor és ott a háborús narratíváját. Néhány hónappal előtte az Európai Parlament újból megerősítette, hogy a Sztálin-Hitler paktum aláírásnak dátumát választják a nácizmus és a kommunizmus áldozatainak emléknapjául. Ekkor ismét elhangzott, hogy a szovjet típusú bolsevik rezsim nem jobb a nácinál, Európa népei a velük szemben elkövetett bűnök miatt nem tudnak felszabadítóként tekinteni a Szovjetunióra, Moszkva érzéketlen, képtelen megérteni más politikai közösségek fájdalmát. Mindez óhatatlanul egyre élesebb emlékezetpolitikai ütközésekhez vezetett. Az emléknap olyannyira kivívta a Kreml haragját, hogy 2014-ben törvényt hoztak: három-öt év börtönnel sújtják azokat, akik tudatosan hamis információt terjesztenek a Szovjetunió világháborús szerepéről. A 2020-ban tett törvény-kiegészítés tiltja a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország háborús szerepének nyilvános egybevetését. Összehasonlítani lehet, de azonosítani már bűn.
Putyin elnök és emberei ma minden eszközzel uralni próbálják a történelmi közbeszédet is. Ennek részeként az orosz hatalmi elit vezető tisztségviselői már a paktum aláírásának nyolcvanadik évfordulója idején csatasorba álltak, egymást túlharsogva mentegették a megnemtámadási egyezményt – derül ki Sz. Bíró könyvéből. Így Szergej Ivanov volt honvédelmi miniszter egy konferencia-felszólalásában olyanokat mondott, hogy nincs semmi takargatnivaló, s azt ajánlotta az orosz társadalomnak, legyen büszke a paktumra. Ám a legmesszebbre Vlagyimir Megyinszkij akkori kulturális miniszter ment el, aki a RIA-Novosztyi hírügynökség által közreadott dolgozatában egyenesen a Szovjetunió diadalaként értékelte a megnemtámadási egyezményt és annak titkos záradékát. Mindez szöges ellentétben áll a Szovjet Népképviselők Kongresszusa 1989. december 24-én elfogadott határozatával, amely elítélte és megszületése pillanatától érvénytelenítette az egyezséget. A titkos alkut – fogalmazott a határozat – Sztálin és környezete arra használta fel, hogy más államokhoz ultimátumot intézzenek, és erőszakosan nyomást gyakoroljanak rájuk. A Kreml mai urai azonban sutba vágták a gorbacsovi időkben született döntést, így alighanem ma is mérvadó a Financial Times háború kitörésének 70. évfordulóján közölt szerkesztőségi véleménycikke. A tekintélyes londoni médium arra hívta fel a figyelmet, hogy továbbra is az orosz nép nemzeti önvizsgálatára van szükség, de a külvilágnak, beleértve az egykoron leigázottak képviselőit is, nem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy az oroszok hozták a legnagyobb véráldozatot a fasizmus leverésében.
A galádság cikkei
„A Német Birodalmi Kormány és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségének Kormánya attól az óhajtól vezérelve, hogy a béke ügyét Németország és a Szovjet Köztársaságok Szövetsége között erősítsék, és kiindulva az 1926 áprilisában a Németország és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége között kötött semlegességi szerződés alapvető rendelkezéséből, a következő megállapodásra jutottak.” Ezzel a képmutató mondattal kezdődik a hét cikkből álló megnemtámadási egyezmény nyilvános része. „Az aláírók tartózkodnak az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt. A szerződést tíz év időtartamra kötik, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben azt egy esztendővel e határidőnek a lejárta előtt egyik Szerződő Fél sem mondja fel, ennek a szerződésnek a hatálya automatikusan további öt évre meghosszabbítandónak tekintendő.”
Az egyezményhez csatolt titkos jegyzőkönyv szerint „a Két Fél aláíró meghatalmazottai szigorúan bizalmas megbeszélésen megvitatták a kétoldalú érdekszférák elhatárolásának kérdését Kelet-Európában”. Így a balti államok (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) területén a majdani szovjet-német határt Litvánia északi határa alkotja majd, elismerve Litvániának a vilnai (Vilnius) területhez fűződő érdekét. A paktum szerint lengyel államhoz tartozó területeken Németország és a Szovjetunió érdekszférája hozzávetőleg a Narev, Visztula és a San folyóknál húzódik. Egy független lengyel állam fenntartásának kérdését a további politikai fejlemények során tervezték tisztázni a felek, barátságos megegyezés útján. Délkelet-Európa vonatkozásában szovjet részről hangsúlyozták érdeküket Besszarábia iránt, német részről pedig a teljes politikai érdektelenséget ezeken a területeken.
