– Születésemtől fogva vak vagyok, de nem jártam a vakok iskolájába, integrált oktatásban volt részem, otthon pedig értelmiségi szüleim részéről következetes nevelést kaptam két testvéremmel együtt. Nem tettek kivételt velem a vakságom miatt, így megedződtem, ennek köszönhetően már külön lakásban, a párommal élek – meséli magáról Annamari. – A segítőkutyák nélkül bizonytalanul közlekedtem a városban, a fehér bot használatától pedig mindig ódzkodtam, mert az volt a tapasztalatom, hogy a látók idegenkednek a fehér botos, látszólag bizonytalanul közlekedő vakoktól. Amióta öt éve kutyám van, azóta tekintem magamat felnőttnek. Sokkal magabiztosabban indulok el, és a világ is inkább úgy tekint rám, mint egy másokról gondoskodni képes személyre. A most 11 éves Dandzsi, egy németjuhász volt az első kísérőtársam, ő már a szüleimnél tölti jól megérdemelt nyugdíjaséveit. Szikra két éve van nálam, ő három és fél éves, kis bohó, akit még tanítgatni, néha nógatni kell. Sikeres találkozás a miénk, ő választott ki engem leendő gazdinak. Mind maguk a kutyák, mind a kiképző szervezetek munkatársai hihetetlen jó ösztönnel választanak. Egyébként több mint ötmillió forint egy vakvezető kutya értéke, mi a kiképzésük után kapjuk meg őket.
– Ajándékként?
– Igen. Ő, Dandzsival együtt, életem nagy ajándéka. Velük sokkal inkább embernek érzem magam, mint vaknak.
– Az iskolába, vagyis az egyetemre is elkísérnek?
– Hogyne! A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia alapképzése után tanácsadás- és iskolapszichológia mesterképzésre jelentkeztem az ELTE-re, terveim szerint jövő nyáron diplomázom. A zenészek mentális egészsége lesz a szakdolgozatom témája. Van egy francia szakos diplomám korábbról, és egy life coach végzettségem is.
Sokat tanulok, mert szeretnék minél több lábon állni, hiszen látássérültként nagyon beszűkültek a munkalehetőségeim. Ha a nyílt munkaerőpiacban gondolkodom, vakként szinte labdába sem rúghatok. Néha nagyon elkeserít, hogy diplomás, nyelveket beszélő fiatal nőként nem kapok a végzettségemnek, készségeimnek megfelelő munkát.
De nem adom fel, terveim és álmaim mindig vannak.
Mint minden nő, természetesen Annamari is ad magára, találkozásunkkor az első kérdése az volt, rendben van-e a sminkje, jól áll-e a ruhája, ami fontos, hiszen fotóztuk is, és míg hasonló helyzetben egy látó ember bele tud nézni a tükörbe, ő kénytelen a külvilág visszajelzéseire hagyatkozni.
– Fontos része az életemnek a sport, funkcionális erőnléti edzésre is járok, nagyon vigyázok a nehezen megszerzett testi-lelki harmóniámra. Szeretem megélni a nőiességemet, és a zenés mozgásformák, mint a hastánc vagy a hulahoppkarikával végzett hoopdance, amire évekig jártam, ezt az igényemet is kielégítik. Nehezíti az életemet, hogy van két láthatatlan betegségem, ezek az epilepszia és a Crohn-betegség, ezzel együtt megengedő és egészséges kapcsolatban vagyok a testemmel. Kisbabát is szeretnék, de ez még a jövő zenéje. A női mivoltom kifejezése, a külső megjelenésem is fontos számomra. Kamaszként kissé túlsúlyos voltam, a mozgás örömén keresztül fedeztem fel, hogy nő vagyok, és ha már így van, akár jól is érezhetem magam a testemben.
Mára megtanultam, mi áll jól nekem, és mi nem. A sminkelés sokáig kihívás volt, ebbe is belejöttem, de szükségem van a visszajelzésekre, ezeket legszívesebben a páromtól, családomtól és a barátaimtól fogadom el.
A ruháimat anyukám választja ki, ő tudja a legjobban, miben fogom jól érezni magamat. A fellépőruháimat is ő vásárolja, mert a zongora mellett a stresszcsökkentés szempontjából még fontosabb a kényelem, de előadóművészként kell az ünnepi megjelenés is. A párommal egy éve élek együtt, ő mindenben támogat, de fontosnak tartom, hogy a társam ne a segítőm legyen. Sokszor kérdezi, „segítsek?”, mire rávágom, hogy megoldom, erre ő: „tudom, hogy megoldod, de segítsek?”. A lakásunkban kiismerem magam, amihez az kell, hogy mindig minden ott legyen, ahol megszoktam, és akkor szinte bármilyen házimunkát el tudok végezni. Gyerekkoromtól rendetlen vagyok, de a magam teremtette káoszban kiismerem magam, és arra is kérek mindenkit, hogy ezt tartsák tiszteletben.
Annamari mondatai koherensek a megjelenésével, harmonikus, pozitív személyiség, jó a társaságában lenni. A posztjai alapján azt is bírom benne, hogy nem akarja túlérzékenyíteni a körülötte lévő világot, roppant praktikusan csak annyit kér, fogadják el őt, úgy ahogy van, és úgy segítsenek bizonyos helyzetekben, ahogyan az neki megfelel.
– Hogyan segítsünk jól, ha egy vak ember közelébe kerülünk?
– Amióta kutyával közlekedem, egyre kevésbé szorulok segítségre, amiért rendkívül hálás vagyok, hiszen szuperszenzitívként korábban nagyon el tudtam fáradni, ha túl sok ismeretlen emberrel kellett érintkeznem, kommunikálnom. Szívesen fogadom, ha valaki az ismeretlen, bizonytalan helyzetekben kisegít, de már egyre kevésbé igénylem. Nekem az a megfelelő segítség, ha az illető először megkérdezi, mit és hogyan tegyen, azt gondolom, ez minden segítő szándékból eredő megnyilvánulás előtt szükséges, mindegy, milyen embernek ajánljuk fel azt. A legfontosabb, hogy megszólítson, ne csak szó nélkül megragadjon a testem valamely részén.
Nekünk, vakoknak a testünk ugyanúgy intim terület, mint a látóknak. Bizonyos testrészeinket nekünk is csak a számunkra ismerős, kedves emberek érinthetik meg.
Mivel a bal oldalamon jön a kutyám, a jobb kezemben pedig jelzésként ott a fehér bot, azt szeretem, ha a könyökömet megfogva kísérnek, segítenek át az úttesten, vagy oda, ahová menni szeretnék. Ha nincs nálam bot, én fogom meg a kísérőm könyökét. Természetesen előfordul olyan, amikor én vagyok rossz helyen, ezzel teremtve veszélyes helyzetet. Például felszállok egy járműre, és ott állok az ajtóban, mert sokan vannak, szűk a hely, így akadályozom az utastársaimat. Ilyenkor érdemes megszólítani engem, utána elkormányozni a leszállók útjából. Szintén veszélyes lehet, ha túl közel állok a forgalomhoz a zebránál, az én felelősségem, hogy erre odafigyeljek, de ilyenkor jó, ha szólnak.
– Jól érzem, hogy az egy indulatos poszt volt, amit arról írtál, hogyan NE próbáljunk segíteni a vakoknak?
– Akkoriban – puszta jó szándékból – rengetegen átlépték a határaimat, ebből született ez a kifakadás. Segítség jogcímén nem formálhat jogot bárki bármire sem velem, sem bármelyik vak emberrel kapcsolatban. Sem szóban, sem tettben. Nem feltételezek rossz szándékot, de tehetetlennek érzem magam ilyenkor, mintha sarokba szorítanának. Nem mindig tudom egyszerre kedvesen és határozottan kommunikálni a szükségleteimet, ezt még tanulom. A lényeg, ha vak emberrel találkoznak, aki nincs veszélyhelyzetben, kérdezzék meg, kell-e segítség, és miben. És kérem, higgyék el a vak ember által adott választ! A nem nálunk is nemet jelent. A segítség elutasítása nem gonoszságból, hanem szuverenitásra, önállóságra törekvésből ered. A legfontosabb mindkét részről az empátia és az értő kommunikáció.
