Hogyan értékeli a 2024-es ötkarikás játékokat? Nem került a versengés és különösen a győzelem túlságosan előtérbe?
Időről időre érdemes végiggondolni egyrészt a sporthoz, másrészt az olimpiai mozgalomhoz való viszonyunkat. Volt egy több mint ezeréves ókori története az olimpiáknak, amit utána felelevenítettek – igazából nem is 1896-ban, hanem már korábban, a XIX. század közepén is voltak erre törekvések. Azt látni kell, hogy ez egy teljesen más időszak volt, amiben hangsúlyosan teret nyert az antikvitás újrafelfedezése. A görögök különös viszonyt ápoltak a testtel, ami azonban eltűnt az európai kultúrtörténetből, és az erényeknek egy nagyon fontos forrása volt az agón, vagyis a versengés, a kiválóság nyilvános megjelenítése. Az olimpiával ezt az eszményt próbálták – a görög kultúra egészével – feltámasztani. A XX. századi modern olimpiák viszont gyakran a politikai ideológiák, a nemzetközi konfliktusok kihelyezett színtereivé váltak, a hidegháború időszaka alatt a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti feszültség hatotta át. Békésnek álcázott sportverseny, amelynek fő célja a másik tábornál jobb teljesítmény volt. Ez a szellemiség mára sem tűnt el teljesen, gyakran az országok éremtáblázata áll a középpontban, elterelve a figyelmet a tényleges sporteseményekről. Emlékezhetünk arra, mindig az lebegett a magyarok előtt, hogy lesz-e tíz aranyérem. Igaz, az utóbbi időben már lejjebb adtuk, és azt mondjuk, hogy nyolc már nagyon jó eredmény lenne, de továbbra is statisztikákról és számokról beszélünk ahelyett, hogy átadnánk magunkat a sport örömének. A kérdés, hogy a 21. századra mi marad a legfontosabb, hogyan tudjuk a magunk számára újragondolni az olimpiai eszmét: a testi kiválóság görög erkölcsisége, a nemzetállamok és politikai blokkok versengése, az egészséges életmód, a látványosság vagy a kultúrák találkozása?
Az idei olimpia megnyitóünnepsége igencsak megosztóra sikerült. Ugyanakkor nem éppen ez a mozzanat volt az, ami igazából megmutatta az embert a számok mögött?
A mostani megnyitó – ami valóban sok vitát váltott ki és tényleg provokatív volt – azt a kérdést veti fel, hogy nem lehet-e az olimpiához való viszonyunk egy kicsit lazább, egy kicsit hedonistább. Hogy ne mindig a komorság, a nagy szavak, a himnuszok és a nagy nemzetállami történelmiség legyen a középpontban, hanem a játékosság, az együttlét felszabadult öröme. Talán ez volt az üzenet, amit a szervezők szerettek volna közvetíteni a megnyitóval. Lehet, hogy volt más politikai vagy kulturális üzenete is, de szerintem a fő mondanivaló mégiscsak az volt, hogy nézzünk más szemmel az olimpiai játékokra, és mondjuk azt, hogy a világ különböző tájairól összejönnek az emberek, és történik velük valami, ami egy életre szóló élmény lehet. Önmagában ez lenne a fontos, nem az éremtáblázat.
Ha az olimpia kerül szóba, akkor rendre felmerülnek a doppingolással kapcsolatos kérdések is. Milyen bioetikai vonatkozásai vannak a teljesítményfokozásnak?
A doppingolással összefüggésben két kérdés merül fel. Az egyik a súlyos mellékhatásokra vonatkozik. Filozófiailag azonban érdekesebb az a felvetés, hogy ha nem lennének a doppingolásnak egészségkárosító mellékhatásai, akkor az ilyen szerek, illetve orvosi beavatkozások milyen hatással lennének a sport eredeti felfogására, etikájára és esztétikájára. Valószínűleg biotechnológiai cégek kapcsolódnának be a versengésbe és az orvosok közreműködése lenne a középpontban. Ezzel együtt pedig az orvosi etika szempontjából is fontos kérdések merülnének fel. Ez újfajta igazságtalanságot idézne elő, hiszen vannak olyan országok, amelyekben a biotechnológia előrébb tart és több forrás jutna ilyen jellegű fejlesztésekre is.
A legfontosabb pontja azonban ennek a kérdéskörnek, hogy a korlátlan doppinghasználat milyen hatással lenne a sport élvezetére. Valószínűleg inkább unalmassá tenné azt,
hiszen elsősorban a teljesítményekre, tehetségekre, emberi történetekre vagyunk kíváncsiak. (A teljesítmény javulásának persze más okai is vannak, például a sporteszközök fejlődése is szerepet játszik ebben, jobb cipőkben, jobb talajon jobb eredményt lehet elérni, ahogy jobb teniszütővel is.)
Az idei olimpia egyik legnagyobb visszhangot kiváltó és leginkább zavarba ejtő ügye a „bizonytalan” nemi státuszú algériai bokszoló, Imane Helif esete volt. Mire hívja fel a figyelmet ez a jelenség?
A konkrét esetről nehéz egyértelmű véleményt kialakítani, hiszen kevés információval rendelkezünk. A versenyző beszámolója és a hivatalos álláspont szerint egy olyan női sportolóról van szó, aki férfias tulajdonságokkal rendelkezik, lényegesen erősebb a női bokszolók többségénél, illetve állítólag a férfiakra jellemző nemi kromoszómái vannak. Ezzel kapcsolatban két fontos megjegyzésem van. Az egyik, hogy ez a példa is arra figyelmeztet, hogy a nemi meghatározás nem könnyű, több tényezőt kell figyelembe venni: a nemi szervek anatómiáját és működését, másodlagos nemi jellegeket, valamint a hormonális és genetikai tényezőket. A másik, hogy a biológiát nem szabad a genetikára, a gének és kromoszómák szerepére korlátozni. A biológia maga is összetett dolog, az evolúciós funkciók, a viselkedési mintázatok, az egyedfejlődési folyamatok mind ide tartoznak.
Az eset figyelmeztetés lehet arra, hogy a nemiség biológiai és társadalmi meghatározása bonyolultabb annál, mint ahogy többnyire gondoljuk.
A nemi szerepek felszabadításának lelkesült hívei, illetve a hagyományos besorolások mellett kitartó emberek számára is egyértelművé válhatott, hogy nagyon összetett kérdésről van szó, ami a sportban igazságossági, sportszerűségi kérdéseket is felvet. Mindenképpen az lenne a jó, ha a gyors ítéletalkotás helyett inkább megoldásokra törekednénk, hiszen nem egyedi esetről van szó, mindenképpen kell találni valami méltányos megoldást.
Annál is inkább, mivel van egy másik etikai vonatkozása is a történetnek, mégpedig az, hogy az Iman Helif ellen vereséget szenvedett magyar versenyző, Hámori Luca ötödik helyért elért pénzjutalmát kiegészítenék a bronzérmeseknek járó összegére.
Ez egy nagyon kellemetlen dolog. Gondolom, most a szervezetek azt látják, hogy van egy megoldandó kérdés, és ezt így, ad hoc módon próbálják kezelni. Elkapkodottnak tűnik számomra a döntés. Érdemesebb lenne hosszabb távon átgondolni, hogy mi szolgálná a sportszerűség, az adott sportág és az olimpiai mozgalom ügyét. Az igazságosság kérdései mindig bonyolultak, a sportban gyakran élesebben merülnek fel, mint életünk más területein. A női ökölvívók esete felveti általában is a pénzdíjak szerepét a sportban. Sokszor lehet olyan érzésünk, hogy a jelentősebb összegek eltérítik a sport eredeti eszmeiségét, miközben a sportolók társadalmi megbecsülése is ebben ölt testet.
Vagyis újra ugyanannál a témánál vagyunk, mint beszélgetésünk legelején, hogy érdemes lenne újragondolnunk a mozgalomhoz való viszonyunkat.
Fontos lenne szem előtt tartanunk, hogy az olimpia egy tarka látványosság, mind a sportolók, mind a játékokat élőben vagy közvetítésen keresztül néző emberek számára. A világ minden pontjáról, országából, kultúrájából érkező fiatal emberek igyekeznek megmutatni, hogy miben ügyesek, mit szeretnek, megosztani az életük meghatározó részét másokkal, olyan sportágak esetében is, amelyekről keveset tudunk, amikkel ritkán találkozunk. Akadnak köztük olyanok, akiket semmi más, csak a győzelem érdekel, ádáz tekintettel néznek maguk elé, a vereség pedig tragédiával ér fel a számukra. A lemondás, küzdelem, önfeláldozás kerül a középpontba. Más sportolók talán kevésbé veszik ennyire szigorúan ezt a küldetést, számukra a játékosságnak, a vidámságnak, a találkozás örömének nagyobb szerep jut. Hogy mit jelent a professzionális versenysport napjainkban, sok vita tárgya, az olimpia a sokszínűségével tovább árnyalhatja ezt a képet. A sok problémával terhes világunkban a sportolók segítenek minket abban, hogy ráeszméljünk, a világ lehet jobb és a sport színes világa példát kínálhat erre.
Mindent figyelembe véve mit gondol, hogy fog kinézni az olimpia a jövőben?
Ezzel kapcsolatban azt a kérdést tartom izgalmasnak, hogy a versengés e nyílt formája hogyan egyeztethető össze azzal a társadalmi folyamattal, amely az elfogadás etikáját tűzi zászlajára.
A testszégyenítés tilalma, az a tendencia, hogy az iskolákban, de akár az egyetemeken is a háttérbe kerül az egyértelmű teljesítményértékelés, a gyengébb teljesítményekkel szembeni kritika – miközben fontossá válik a különböző nehézségekkel szembesülő emberek felkarolása – hogyan fogadja be azt a sportban továbbélő versengést, amely egyértelműen a kemény munkával elért teljesítményt jutalmazza.
Az élsport továbbra is elitista szemléletet sugall. Az érmeket azok kapják, akik a legjobbak, a többiek kudarcra vagy legalábbis feledésre vannak ítélve. Talán ez is változni fog, de az is lehet, hogy a sport megmarad olyan területnek, amely a társadalom más részein erősödő szemlélet alternatívájaként működik tovább. A tömegsport vagy azok a sportágak, amelyek kevésbé versengő jellegűek, kerülhetnek előtérbe. De az is lehet, hogy megmarad vagy visszatér a versengés szelleme és a kiválóság kultusza.
