Amikor belépünk az Art+ Cinema raktárába, és feltárul előttünk Bíró Ferenc többezernyi diafilmje, önkéntelenül is visszarepülünk a múltba. A kis méretű műanyag dobozokon mesék címei sorakoznak, a polcokon pedig diavetítők, melyek közt látni a sokak által „bogárhátúnak” nevezett példányt is. A hetvenhárom éves férfi megszállottan gyűjti a szalagokat, és arra is emlékszik, mikor jutott hozzá az első példányokhoz. – Ötvenöt karácsonyán, ötévesen kaptam egy diavetítőt öt darab filmmel, a Lemezárugyárban készítették, és én egyből beleszerettem a témába – meséli.
Később az óvodában, az iskolában és még üdülés idején is látott diavetítéseket, így ő is elkezdte gyűjteni a tekercseket. Akkoriban nemcsak gyerekeknek szóló meséket adtak ki, de politikai, gazdasági és műszaki ismeretterjesztés céljából is készítettek diákat. – Emlékszem, a tizennegyedik születésnapomra minden vendég diafilmet hozott nekem ajándékba, de akkor már nem meséket, hanem a világhírű képtárakról szóló szalagokat. Érdekesnek találtam, hogy a dobozokra rápecsételték a címeket, nehezen is lehetett azokat kiolvasni. Az egyik film címe Aprado volt, később azonban rájöttem, hogy ez A Prado, vagyis a spanyol művészeti múzeumról szól.
Szalagok nyomában
Hobbijában a fordulatot hozta el, amikor a Debreceni Tanítóképző Intézetben a szakdolgozatát írta, melyben a Magyarország tájait, városait bemutató diafilmeket, fotóalbumokat gyűjtötte össze. A kutatásához a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot is felkereste, hogy kellő információt szerezzen a művekről. A diploma után, ’73 nyarán pedig mint könyvtárostanonc emelte a tétet, mert elhatározta, hogy összeállít egy listát a Magyarországon megjelent összes diafilmről. – Tudtam, hogy sok alkotás készült, de azért annyi mégsem, hogy ne lehetne azokat összegyűjteni. Mára amúgy az állomány érdemi részét, annak nyolcvan-kilencven százalékát fizikailag is sikerült megszereznem – mondta Ferenc. A hetvenes években a kutatáshoz első körben az Országos Széchényi Könyvtár Mikrofilmtárát kereste fel, ahol a diafilmek legfontosabb adatait feljegyezte, és tartalmi ismertetőt is írt hozzájuk. – Amikor elkészültem a munkával, egy kedves tanárom, Kertész Gyula azt mondta, ez egy kimeríthetetlen téma, ami igaznak is bizonyult – meséli Ferenc, hozzátéve, kihívás volt a kutatás, mivel a diákról addig semmilyen összefoglaló kiadvány nem létezett, a szalagokat pedig számos intézmény, mint a honvédség vagy a KISZ adatta ki.
A gyűjtő viszont a motivációt nem vesztette el, sőt a kutatás mellett elhatározta, hogy minél több diát összegyűjt, mivel sejtette, hogy a diafilm aranykorszaka egyszer véget ér, hiszen a nyolcvanas években hazánkban is megjelent a VHS, majd a kilencvenes évek végén a DVD.A kollekció bővítése során ezért nem válogatott a diák között: ha valamelyik kevésbé tetszett neki, azt nem adta el. – Csak akkor cseréltem el egy diát, ha már két-három példányom volt belőle. Ha valamiből csak egy volt, nem hagytam magam elcsábítani a szirénhangoktól.Manapság viszont nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindent fizikailag birtokoljon, de ha egy szalag a kezébe kerül, akkor biztosan készít róla digitális másolatot, melyet feltölt az általa vezetett Virtuális Diamúzeum című honlapra (dia.osaarchivum.org), és kiegészíti vele az egyre terebélyesedő filmográfiát.
Sztorik a sütisdobozban
Ferenc viszont nemcsak gyűjteni akart, de a filmeket meg kívánta ismertetni a közönséggel is, egyszerre szolgálva ki a szakma és az érdeklődők igényeit. 1999-ben például az OSA Archívumban megrendezte az első, Mese és meggyőzés című retrospektív kiállítását, melyen főleg politikai tartalmú diákat mutattak be. A válogatásban szerepelt például az 1951-es Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak című film és az 1957-es Egy hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában – utóbbi az 1956-os disszidálások időszakáról szól.
– Addigra már körülbelül ezer filmem lehetett, ami akkor se volt kevés. Ezeket aprósüteményes dobozokban gyűjtöttem, melyeket a Vörösmarty cukrászdából (mai nevén: Gerbeaud cukrászda) szereztem be üresen, és az előszobánk egyik szekrényében tároltam. Egy dobozba nagyjából százhúsz dia fért bele. Amikor a szalagok száma ezer felé emelkedett, kineveztem magam az ország legnagyobb diagyűjtőjének, ami jó PR-fogásnak bizonyult, mert azóta sem tudom magamról levakarni, de igazándiból nem is akarom. Idővel viszont egyre nehezebben tudtam tárolni a kollekciót, így a feleségem presszionált, hogy az kerüljön el otthonról, amiben igaza volt.
A gyűjtő ezért felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Filmarchívummal, melynek segítségével elhelyezhette a budapesti Örökmozgó Filmmúzeum (mai nevén: Art+ Cinema) tizenhét négyzetméteres raktárának polcain a hatezer diáját, illetve a diavetítőit és a filmekhez tartozó szövegkönyveket, katalógusokat, árjegyzéket és még gyufacímkéket is. A válogatás nagy távlatot fog át: találunk műanyag és papírdobozos filmeket is, illetve a két háború között készült fémdobozos alkotásokat, de napjaink legújabb műveit is.
Megállított mozgóképek
A diafilm története tehát még tart, mivel több híres kortárs szerző, mint Berg Judit, Marék Veronika és Lackfi János is ír történeteket diákhoz, ahogy a Vízipók-csodapók egyik rendezője, Haui József is rajzol történeteket, például a Grimm testvérektől Az ördög három aranyhajszálát. A nézők viszont manapság jóval fiatalabbak, ezért jobbára mesék kerülnek a szalagokra. – Logikus, hogy a streamingszolgáltatások korában nem fog egy tizenkét éves gyerek egy kalandos diát vásárolni, ez senkinek eszébe nem jut. A diafilmvetítésekre viszont a szülők szívesen viszik a három és nyolc év közti gyerekeiket, akiket nagyon érdekel ez a műfaj. Annyira, hogy egyes alkalmakkor nemcsak a nagyterem, de a kamaraterem is megtelik nézőkkel – mondja Ferenc a havi vetítésekről.
