Úgy tíz napig tartotta magát a Netflix top 10-es sorozat-listájának élén a Dekameron. Az amerikai produkció nem Boccaccio remekének adaptációja. Ám, hogy ez kiderüljön, bele kell nézni. Ami azzal a reménykedő érzéssel töltheti el egy művészetet szerető, becsülő, a mai világban a kiábrándulás szélén tántorgó polgár szívét, hogy lám, van még érdeklődés a klasszikus irodalom iránt, él a kulturális örökség, az emberek hallottak erről a műről és szerzőjéről, kíváncsiak lettek a feldolgozására. Éljen! Lehet ugyan, hogy ebben a népszerűségben, vagy inkább tudatba vésődésben szerepet játszik az erotikus tartalom, a frivolitás, de sebaj, a lényeg, hogy az általános műveltség még pislákol valamilyen szinten.
Az öröm nem múlik azután sem, hogy kiderül, itt nem fog egy sem megelevenedni a száz novellából. Mert ez a történet azokról szól, akik Boccaccio Dekameronjában csak mesélnek a firenzei pestis elől menekülve.
Nevük, státuszuk is csak részben egyező. Mégis, milyen szép allúzió a forgatókönyvet jegyző Kathleen Jordantől, hogy megidézi az itáliai humanista alkotásának címét és világát. Hogy a kulturális kánonhoz kapcsolja munkáját. Lehetőséget adva az önfeledt, reneszánsz vizuális lubickolásra Michael McDonough és Emiliano Leurini operatőröknek, Luca Tranchino látványtervezőnek három rendező, Michael Uppendahl, Andrew DeYoung és Anya Adams irányítása alatt. Gazdag, élni vágyástól tobzódó szín- és kellékvilág, ha nem is az eredetiség, de a mai professzionalizmus átlagánál magasabb bűvölés szintjén. Amelyben a latinos temperamentumra szabadított, tarka etnikai származású színészgárda is jól érzi magát. Szupersztárok nélkül, de azért ott van közöttük Zosia Mamet (Pampinea), Tony Hale (Sirisco), Amar Chadha-Patel (Dioneo).
A kulturális-vizuális tobzódás, a reneszánsz hangulat azonban a második-harmadik részre kimerül, így a néző kénytelen egyre többet foglalkozni azzal, ezen túl mit is lát. Miért a Dekameron keretéből formáltak történetet, merre is fut ki, mivel akar betalálni? Nem nagyon találni a választ, bevállalhatunk hozzá még egy részt, aztán még egyet, egészen az utolsó, nyolcadikig. Vagy legyintünk az egészre. Mindenesetre valami nem stimmel, nincs eldöntve, és ez egyre monotonabbá teszi a sorozatot. Divatosak manapság a szabadon kezelt történelmi játékok, gondoljunk csak a Nagy Katalin – A kezdetekre vagy egy mostani sikerre, A Bridgerton családra. De a műfaji párhuzam nem sokat segít. A Dekameron sztorija még ilyen összevetésben is túl szabadon tekereg, szinte bármerre. Olykor olyan érzést sugall, mintha az alkotók egyszerűen az első képtől haladnának előre, és élőben formálnák a cselekményt. Valamiféle tankönyvet vagy üzleti jelzőberendezést tartva a kezükben, amely folyamatosan csipogja az utat: Állj, ide most kell egy váratlan fordulat! Ide egy még váratlanabb! Eljött az ideje némi erotikának! Hol marad már a harc, a vér?! Gyerünk, csavarni kell tovább! Sodró tempójú, ám követhetetlen történetmesélés, nincs olyan szál, motívum a szereplők személyén kívül, amely egyben tarthatná. Így aztán hiába a profi dramaturgiai ritmusérzék, egy idő után az egész unalmassá válik. Valószínűleg ezért nem tudta tartani vezető helyét a sorozat a népszerűségi listán. (Vagy az okozott volna csalódást, hogy kevés köze van Boccaccióhoz? Ha így szebb lesz a napunk, higgyük el.)
Semmi meglepő nem történik, mert bármi megtörténhet.
És a bosszankodó töprengés közben egyszer csak kigyullad egy lámpa. Hol is gyűlnek össze a pestis elől menekülők? Egy villában. Úristen: a Villa. Villalakók. Lehet, hogy egy történelmi korba helyezett, fiktív valóságshow-ról van szó? Hiszen itt is „a lét a tét”, a Túlélés, amelyhez sok nehéz szituáció megoldásán keresztül vezet az út. Folyamatosan változik a viszony a szereplők között: a gyűlölködők megszeretik egymást, és megfordítva, mindenkiről titkok derülnek ki, amelyek sokszor hazugságok, zajlanak a kirekesztések, amelyek váratlanul bálványozásba csapnak át. De talán pontosabb, ha a történelmi fekete komédia és a valóságshow elegyéről beszélünk, amely nem mellőzi az erőszak, a bulvárlélektan és a szabad (homo-hetero)szexualitás fűszerét. Igazi kommersz kavalkád a XXI. századból.
Igaz, igényes és ízléses tálalásban. És ha nagyon megerőltetjük üzenetvevőnket, még talán egy domináns témát is felerősíthetünk magunkban. Ez pedig az úr-szolga viszony. A különféle szerepcserék gyakoriak a sorozatban, az összes szereplőnek meginog a társadalmi státusza, képlékennyé válik a ranglétra. A villa udvarmestere, Sirisco az utolsó epizódokban a környék szegényeit próbálja közösséggé formálni. Fogadjuk hát el, hogy a Dekameron-sorozat a gúny kemény morzsáival hinti be a társadalmi egyenlőtlenséget, megőrizve kromoszómáiban a humanista szellemiséget.
