– Egyszer csak megszólal valami… ott belül… megszólal valami, hogy menjek. Venezuelában születtem, az anyanyelvem spanyol, Texasban élek, megvan mindenem, mégis azt érzem, hogy Magyarországon szeretnék megöregedni – Irene Moore Puppák a magyar szavakat keresve-törve így fogalmazza meg annak lényegét, hogy miért akar visszatérni ősei földjére. Az 53 esztendős asszony arca, hajviselete, öltözete, mozgása fiatalos, amiképp formás alakja is az, hogy ezt megjegyzem neki, elmosolyodik, és javítja magát, hogy ő tulajdonképpen nem akar megöregedni, de hát ez elkerülhetetlen.
Irene nagyszülei 1945-ben települtek ki Magyarországról Venezuelába. A múlt század közepén nagy lehetőségeket kínáló dél-amerikai ország gazdasága a nyolcvanas évektől lejtőre került, s ezért a villamos mérnök végzettségű Irene 21 évesen Uruguayban, majd Argentínában próbált megélhetést keresni. 1997-ben áttelepült az Egyesült Államokba, s azóta Texas fővárosában, Austinban él. Férjhez ment, egy fiút szült és építőipari vállalkozást alapított. Férje sikeres vállalkozó, családjának sosem voltak anyagi gondjai.
A szüleitől átvett magyar szokásokat Irene megőrizte. Ma is gyakran főz paprikás krumplit, kocsonyát, töltött káposztát, és eljár az austini magyar egyesület táncegyüttesébe, ott ropják a csárdást, és fel is lépnek a városban, sőt, Dallasban és Houstonban is. Az egyesületben viszont alig páran beszélnek magyarul, így felejti a gyermekkorában gyakorolt nyelvet. Ezért iratkozott be a Pécsi Tudományegyetem kéthetes kurzusára, magyart tanulni.
Huszonöt éve nyaranta indul ilyen képzés a pécsi egyetemen, idén tucatnyi országból 63-an iratkoztak be. Főképp azok jönnek, akiknek felmenői magyarok, és meg akarják ismerni az óhazát és a magyar kultúrát, tudtam meg Pelcz Katalintól, a PTE Nemzetközi Oktatási Központjában folyó magyar program vezetőjétől. Irene nyelvtanulásának van azonban egy sajátos oka:
Apám alzheimeres. Ha beszélni akarok vele, magyarul kell, ezért szeretnék jobban tudni magyarul.
Amúgy az asszonyban jó ideje él a vágy, hogy félig vagy teljesen visszatelepüljön országunkba. Szerinte ez a szándék a magyar gyökerű rokonai és ismerősök között csaknem általános. Ez különösen igaz a venezuelai magyarokra.
– Nagyon nehéz lett ott az élet – mondja Irene. – Nincs munka, infláció van és sok a bűncselekmény. A krízis miatt 7-8 éve kezdtek visszajönni a magyarok. A bátyám is ide akar települni, most is Pesten van. 62 éves, kommunikációs hálózatokkal foglalkozik, angolul beszél, neki lesz itt munka.
Az asszony hallott azokról a magyar gyökerű venezuelaikról, akik a Máltai Szeretetszolgálat I. kerületi, 77 férőhelyes otthonába lettek bejelentve, mintegy 800-an, adminisztratív okokból. Sokan választási csalást sejtettek a háttérben: az említett venezuelaiak ugyanis nem tudnak magyarul, ám többségük ennek ellenére szavazott a júniusi voksoláson.
V. Naszályi Márta szerint óránként 8-10 venezuelai érkezik az urnákhoz az I. kerületben, sokak telefonján egy fotó is van a fideszes eligazításrólA Magyar Hangban megjelent cikk szerint a kormánypártokra, és nyelvtudás híján a mobiljukra feltett „puska” alapján ikszeltek a jelöltekre. A szeretetszolgálat utóbb részletesen cáfolta, hogy a venezuelaik bejelentésével a választás eredményét akarták volna befolyásolni. Irene szerint sem a választás miatt voltak ott a venezuelaiak, ugyanakkor azt nem titkolja, hogy akik magyar gyökereik miatt a visszatelepülést fontolgatják, szimpatizálnak az Orbán-kormánnyal. Biztonságosnak érzik hazánkat, és tetszik nekik, hogy a kormányfő fellép a migránsok befogadása ellen. De nem ez a döntő érv a visszatérési szándékban, véli Irene, hanem a bevezetőben már leírt mondat:
– Austinban is sok magyar származású van, aki ide készül, olyanok, akik nem is tanultak magyarul, és csak egy-két dalt tudnak. Azt, hogy Mókuska, mókuska felmászott a fára…
Az egyetem egyik tantermében beszélgetek az asszonnyal, s amikor ezt meghallja a kurzuson ugyancsak részt vevő Slaven Grbic, egyből ő is belefog a gyerekdal éneklésébe. Slaven a Boszniai Szerb Köztársaságban él családjával, felmenői között vannak szerbek, ukránok és lengyelek, a dédanyja viszont magyar volt. A dédit már nem ismerte, és otthon sosem hallott magyar szót, ám amikor tiniként családjával Harkányban nyaralt, azért kezdett ismerkedni az ottani fiatalokkal, hogy magyarul tanuljon. Az 53 éves férfi állatorvos, Banja Lukában lakik feleségével és két gyermekével. Ma már jól beszél magyarul, amire szüksége is van, hisz 2017 óta hazánk tiszteletbeli konzulja a Szerb Köztársaságban, így gyakran intézi a Boszniába látogató honfitársaink ügyes-bajos dolgait.
Konzuli posztja miatt politikai kérdésekről nem kíván beszélni.
Örül annak, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság és a magyar kormány között jó a kapcsolat, és elhárítja a véleménynyilvánítást, amikor szóba hozom, hogy Magyarország nem szavazta meg az ENSZ-ben a srebrenicai népirtás emléknapját, s emiatt most a föderáció bosnyák vezetői – okkal – neheztelnek hazánkra, hisz aligha vitatható, hogy Srebrenicában népirtás történt. Slaven nem is vitatkozik, viszont azt jósolja, hogy a szerb-bosnyák ellentétek megoldódnak, ha Bosznia csatlakozik az unióhoz. Hálás, hogy a magyar kormány támogatja a csatlakozást.
Szégyenfát állítanak fel a srebrenicai mészárlás emlékhelyén, Magyarország neve is rajta leszSlaven sűrűn jár Magyarországon, sok barátja van itt, és tanít az állatorvosi egyetemen. Ideköltözni egyelőre nem akar, viszont sok időt szeretne nálunk tölteni, és két gyermeke szívesen járna valamelyik magyar egyetem angol nyelvű képzésére.
– Magyarul még nem tudnak, de ha itt lesznek, megtanulnak, akárcsak én – jelenti ki magabiztosan. „Valami megszólalt bennük. Talán a dédi hangja”.