Na, jó kis botrány kerekedett az idei párizsi olimpia megnyitójából. Persze nem igazi. Csak olyan operettszerű. Könnyed, fülbemászó dallamokkal, vér nélküli pengézéssel. Jól telt vele az idő, amíg bele nem melegedtünk a versenyek ritmusába. Mindenki elénekelhette a maga kis slágerét. Én is dúdolgattam a magamét: „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ…” Ki hitte volna, hogy egyszer elvakult, jobboldali keresztényeknek üzenhetek ezzel. A másik oldalról jöttek a baloldali, liberális szlogenek sokféleségről, emancipációról, LMBTQ-ról. Társaságban azért már kicsit komolyabban kellett érvelni. Azt a dumát vettem elő, hogy micsoda ostobaság blaszfémiával vádolni a rendezőket. Kigúnyolták volna Leonardo „szent képét”, Az utolsó vacsorát? Kétséges, de ha mégis ezt tették volna, kit érdekel? Hiszen magát a festményt is tekinthetnénk istenkáromlásnak. Mint ahogy minden ábrázolását Krisztusnak, a bibliai történeteknek. Nem véletlen, hogy az ortodox kereszténység tartózkodik ettől, beéri ikonokkal, a muzulmánok pedig elvetnek mindenféle istenábrázolást. Hiszen hogyan ragadhatnánk meg evilági kultúránkkal az isteni lényeget, mégha emberi alakban ellátogat is hozzánk? Egyszóval, az egész nyugati keresztény művészetben ott csillog a blaszfémia.
Ám ez is csupán az egyik megmosolyogtató okoskodás a sok közül. Valójában nem kéne az egésszel foglalkozni. Hiszen ez a megnyitó csupán egy nagy, látványos attrakció volt, senki nem akart senkivel semmit közölni. Se az LMBTQ-ról, se a kereszténységről. És még magáról az olimpiáról sem. Hiszen efféle üzenetekhez egy csipetnyi elvont, szimbolikus gondolkodás kéne! Miért feltételezünk ma ilyesmit?
A blaszfémiához arra lenne szükség, hogy szerzők, látványtervezők tanulmányozzák a Bibliát, a keresztény tanítást, kikristályosodjon bennük, mit tartanak benne nevetségesnek, idejét múltnak, majd ezt valamilyen módon kivetítsék Leonardo képére. Elég gyötrelmes vállalkozás. És kockázatos is. Nem az esetleges felháborodás, hanem az értetlenség miatt.
Vajon ismerik-e annyian ezt a festményt, hogy kontextust adjon némi kritikai tréfálkozáshoz. Beugrik nekik, hogy a glóriás nő Krisztus gúnyrajza? Vagy hogy az egész esetleg Dionüszosz lakomájára, vagy bármi más kulturális morzsára utal?
A megnyitón látott szakállas nőkkel, drag queenekkel képtelenség LMBTQ-propagandát folytatni, Ez lenne az igazi gúnyolódás. Ha képesek vagyunk komolyan értelmezni egy szakállas nő figurát, talán a nemek eltűnésére gondolhatunk, de táncikáló, rángatódzó formában ez is nevetséges. Meg hát túl filozofikus.
Az elvontság, a jelkép keresésének hiányát legjobban mégis az olimpia értelmezésében érhetjük tetten.
Ezt a sportünnepet egy stadionban szokták megnyitni. Nem azért, mert ott zajlik majd sok verseny, hanem mert szimbolikus helyszín. A békés küzdőtér a sport igazi szellemét jelképezi. Oda vonulnak be, ott sorakoznak fel egymás mellett a sportolók a világ minden tájáról. Létrehozva az olimpiai közeget, amelynek így szintén jelképes üzenete lesz. Az emberiség tarkaságát és összetartozását, testvériségét hirdeti. A Megbékélést.
Ha azonban a csapatok hajón érkeznek egy nagyváros nyílt terébe, szerepet kapnak az emblematikus helyszínek, építmények, mindenfelé kis tűzijáték, nagy tűzijáték, fényeffekt, tánc és ének, az csupán egy nagy, attraktív ünnep kezdetét harsogja a mindenségbe. Korunk szellemében. Mindegy, mit ünneplünk, jobb, ha nem is szól az egész másról, mint hogy négyévente bulizunk egy nagyot.
Igaz, fölösleges erőltetni üzeneteket, legyenek bármily nemesek is, ha nincs valódi súlyuk. Mert például megváltoztak a viszonyok, amelyek közt nagyot szóltak. Emlékszem, az 1964-es tokiói és a '68-as mexikói olimpiai közvetítés, szerény megnyitójával együtt még teljesen rabul ejtett. Nem a gyerekkor műve volt. Szüleim, környezetem, az egész ország erre az eseményre figyelt. Húsz évvel a háború után egy reményteli időszak újabb megerősítését sugározta, hogy érkeznek az országok egy stadionba, országok, amelyeket csak hírekből, filmekből ismerünk, mindenféle bőrű, színű fiatalokkal, egymásra mosolyognak, egyesül a világ. És mi mindezt láthatjuk, átélhetjük, mert van televízió. Felemelő hetek voltak. Az 1972-es müncheni olimpia lelki békekötést sugallt Németországgal, az izraeli sportolók túszdrámája tragikus figyelmeztetés volt, hogy az olimpiai békedemonstráció még sokáig csak egy eszményt hirdet majd. A csonka moszvai és Los Angeles-i játékok pedig jelezték, hogy a világpolitika, a nagyhatalmak minden területen képviselik érdekeiket, és készek megküzdeni egymással.
A hidegháború végével, a „kétpólusú” világ megszűntével, a globalizációs folyamatok erősödésével az olimpiai láng talán erősebben ég, de egyre kevesebb meleget áraszt. Legalábbis a mi homogenizálódó civilizációnkban. Könnyen átjárhatóak a határok; a népek, arcbőrök, kultúrák itt vannak körülöttünk. Ha képviselőik négyévente összegyűlnek egy univerzális sporteseményre, az ebben a világban már csupán egy látványos ünnep. Attraktív, jól fogyasztható, szórakoztatóipari termék. Milyen üzenete lehet így egy megnyitónak? Leginkább szupergazdag kiállítású turisztikai reklám szintjén. Emberek, gyertek el a városunkba, itt bármit megkaphattok! Még szakállas nőket is! Itt a sokszínűség csupán az eladható áruk, szolgáltatások végtelen gazdagságát jelenti. Semmi köze az LMBTQ-hoz, még kevésbé bármilyen blaszfémiához. Elvégre vonzóvá kell tenni a helyet, nem elidegeníteni tőle.
A botrány, a sok izzó morgás ugyanakkor azt jelzi, hogy az embereknek még van igényük szellemi kontextusra. Szomjazzák, hogy a kulturális produktumok, világesemények jelentsenek, hirdessenek valamit. A politika, főleg a populistább fajtája ügyesen kihasználja ezt. Ad szövegösszefüggést. Bármibe befurakodik, ha lehetőséget lát benne propagandája harsogására. A kemény konzervatívok azonnal észreveszik, mivel igazolható egy megnyitón a keresztény értékek üldözése, hol bújik meg az LMBTQ világrontó hálózata. A liberálisok meg örömmel reagálnak, s pattogtatják kliséiket emberi jogokról, emancipációról, demokráciáról, toleranciáról. Remek kis operettegyveleg.
A szellemi, tudatosabb élet igényei számára ma (is?) a politika gyártja a kommersz termékeket. Ez nem filozófia, amit már csak egy kisebbség kisebbsége művel. Nem ideológia, amely mélyebb fogalmi szinten próbál fogódzókat találni a társadalmi lét valamilyen irányára, céljára. Nem koherens értékrend, nem erkölcsi hit, vallás amely következetes magatartásra sarkall. Ugyanarra redukálja a világot, mint a legbárgyúbb akció- és fantasy sztorik: a Jó és a Gonosz küzdelmére. Kijelölésük egyszerű, önkényes rámutatással dől el. Kiszámíthatatlan, mikor, kiből lesz ügynök, idegen tőke szolgája, világösszeesküvő, hazaáruló, családromboló, jobboldali, baloldali, náci, komcsi, libsi. Ez csupán játék, szórakozás, ahol a templomokat papírból hajtogatják. Legfőképpen pedig kampány. Oroszországot addig kábították vele, hogy polgárai észre sem vették, mikor a médiaprogram, a sok kis számítógépes játék valódi vérontássá vált.
Nem valószínű, hogy az olimpiákba bele lehet még egyszer pumpálni valamilyen nagy hatású, humanista üzenetet, jelentésréteget. Szomorú. Főleg persze azok számára, akik valamikor más dimenzióban élhették meg ezt az eseményt.
Nemrég elkezdtem olvasni Jan Kershaw munkájának, az Európa globális történetének a 1950-es évektől a jelenkorig tartó időszakot áttekintő kötetét. Helyükre kerültek dolgok, mégis nyomasztó volt szembesülni vele, minden és mindenki, amiről és akiről újságokból, tévéből értesültem, velem élt évekig a mindennapjaimban, történelemmé vált. Le is tettem a könyvet, mert egy pont után minden oldala ugyanarról szólt. Hogy vége. Talán nem az életnek. De az életerőnek bizonyára. Amely kíváncsisággal, naiv bizakodással hajt valamerre. Marad a játék, a szórakozás, az utolsó élmények elfogyasztása. Beleférhet még akár egy szakállas nő meg egy kormányváltás is. Akkor meg miért pont az olimpiáról kéne lemondani? Olyan, amilyen. Bányásszuk csak azokat a nemesfémeket a sportolóink biztatásával! És még beszédtémát adó botrányokra is van remény.
