A békaügetés a legkülönösebb sport, a gyerekkoromtól a mai napig nem hagyhattam abba. Olyasmi, mint az ihlet nélküli napok, könyörgés egy jó novelláért. Összekuporodás, ugrások, kitartás és némi önsanyargatás, ez is a művészet része. A művészet a test kimerülése, és a test katarzisa.
A test öregszik, de nem felejt. A költők gyorsabban ráncosodnak, szenvedélyesebbek, a prózaíró lassabb, komótosabb. Sokat ül a fenekén, épp ez a baj, mert közben a test növekszik, mint egy felfújható labda, a gerinc és a derék fájni kezd, sajog és nyilall. Gyűlik a sok életanyag a novellákhoz. Feszülnek az inak, reggel hosszúra nyúlik a bemelegedés, gémberednek a vádlik, a test súlya nehézkes, gravitál. Éhezések, fogadalmak következnek, a szenvedélyes sportot felváltja a kitartás, a hosszúra nyúlt mozgás és a túrák.
Mindennap sportolok, és ha nem tudom elvégezni a reggeli jógát vagy a futást, annak az a következménye, hogy nem megy az írás. Sport és irodalom egymásba fonódva kötik meg a kezemet, minden mozdulatot felügyelnek, a megfigyeléseket, a kitartást és nagyjából az ihletet. Nem elméleti síkja az életnek a sport, hanem a hát és a gerinc mindennapi valósága. Egy írás születés, akár egy lefutott maraton. Kemény fizikai munka.
Az embereket a végeredmény érdekli, a győzelem, a standion üvöltése, egy utolsó percben lőtt gól. Ahogy az olvasókat egy jó novella nyűgözi le, de a bemelegítés és az edzés néma marad. Most mégis erről szeretnék írni. A hosszú ügetésekről. A kínzó edzésekről. Az írás születéséről.
Három sportot tanultam edzővel. Több sportot űztem hosszan, de ezt a hármat gyakoroltam be úgy, hogy valaki irányt mutatott, megszólt a hibáimért, és a helyes ütemet, mozgást, testtartást, időeredményt elmagyarázta. Az első az úszás volt. Nyolc évig úsztam; kislányként kezdtem, majd komoly megterheléssel járt a pubertáskorom előtt és alatt. Lefogytam, és lemaradtam az utolsó két évben a növekedésben társaimtól, gyógyszereket kellett szednem, mert az állóképességet fejlesztő edzések túlterheltek, elfogyasztották az energiákat a szervezetemből. Amikor az úszást abbahagytam, évekig vízilabdáztam a BVSC-ben. Csapatsport és játék, viszonylag szabad edzési stílusban, barátságok köttettek, komoly eredményeket ért el azokban az években a női vízilabda, fontos sportág lett Magyarországon, a nézők azonnal megszerették, megteltek a lelátók a hétvégi mérkőzéseken. Mai napig a kedvenc olimpiai sportágam, sikersportunk. Könnyed és nem túl megterhelő edzések voltak a korábbi tapasztalatomhoz képest, az úszásban háromszor annyit edzel és kínzod magadat. A női sport emancipációjában igen fontos, hogy elfogadtassa magát a legkülönfélébb sportágakban, örülök, hogy ennek részese voltam. Végül lovagolni tanultam meg. Ma is járok hetente egyszer lovasiskolába. Westernterepen közösen megyünk ki a lovakkal, a lovaglás igazodás és csapatmunka, és egy állat mozgását kell lekövetned. Télen is folyamatosan edzek, valamint rendszeresen futok.
A sport nincs erőszak nélkül, az erőszak kettős jelentése értelmében. Saját testedet erőszakolod meg, folyamatosan a saját határaiddal küzdesz az edzéseken, lomhaságoddal, a tehetetlenséggel, a gravitációval: ez fejleszt. Az edző lehet az erőszak forrása, olyan autoritás, amelyben akár az egész társadalmunk hierarchikus viszonyai lecsapódnak, különösen lányok és fiatal fiúgyerekek az áldozatai ennek. Úgy éltem meg és úgy emlékszem vissza az 1980-as évekre, hogy az lett közülünk kifogástalan élsportoló, olimpikon és bajnok, aki testileg és lelkileg bírta a (túlzott) terhelést. Irracionálisan kitartott, a fájdalmat benyelte, és végül a fájdalom leküzdése adott erőt neki a győzelemhez. Az önerőszak elviselése a siker része. A test fájdalmas alázata. Ha nem úsztad meg a szintidőt, jött a békaügetés a medence körül, és legközelebb megúsztad.
Az úszásban külön kitartás kell, a hosszú távú, monoton edzések, amiket csak az idő mérése és az edzésterv különváló feladatai törnek meg, csak akkor bírod ki, ha mániás vagy. Ilyen lehet megmászni és teljesen értelmetlenül belehalni a Mount Everest szikláiba. „Szép a táj.” És szép meghalni egy jó időért, olyan eufória ez, amit sehol nem kapsz meg.
Ha futsz, ha edzel, a természetet lélegzed. Nekem az írás pont ezt az érzést adja vissza. Az első írásaim úszás és futás közben készültek.
Aki élsportoló, meg tudná írni az Emlékiratok könyvét vagy az Ulyssest. Ő egy olyan rejtett tehetség, aki épp az erőszakolást, a saját magadon tett erőszakot képes elviselni és tökélyre fejleszteni. A hosszú prózaírás a kitartás gyönyöre, olyan, mint maratont futni. Szeretem nézni a sportot, mert szeretek olvasni. Úszás, vízilabda, kajak-kenu és atlétika, állóképesség. Sportoló családban nőttünk fel a testvéreimmel, soha egyetlen nagy versenyt nem hagytunk ki. Ma már a gyerekeimmel nézem a versenyeket, izgulok, mérgelődök és azonosulok. Katartikus, egy utolsó utáni percben lőtt gól, vagy a világcsúcs.
Érdekes, az olimpia idején többet mozgok, az atlétikai versenyek alatt megnő a futókörök száma.
Fontos a sportban még a női és férfihierarchia. Gyerekkoromban az edzőink kivétel nélkül férfiak voltak, a sport vezetése férfiakból állt és áll ma is, az egyes sportágak szövetségeit férfiak vezetik. Nagyon ritka a női sportvezető, miközben a női sport éppolyan sikeres, mint a férfiak eredményei. Sőt, ma a nők bizonyos sportágakban fontosabb és szebben csillogó érmeket hoznak. Érdekes, hogy a magyar úszósportban az én korosztályomban kifejezetten sikeresek voltak a lányok/nők, Egerszegi Krisztina és Hosszú Katinka nemzetközi szinten legendás versenyzők lettek. De ez sem tett semmit hozzá ahhoz, hogy intézményesüljön a nők egyenlő jelenléte a sportág vezetésében. Ebben nagyon hasonlít az irodalom vagy a művészet intézményére, az elismeréspolitikában és az intézményes kánonban ma komoly űr tátong, egy szakadék: a nők helye üres, a női képviselet nem létezik, és erre egyetlen politika vagy kultúrpolitika akarata sem figyel, sem a kormányban, sem az ellenzékben. Nincsenek tehát alternatívák, ahogy a művészetben, a sportban is el kell fogadnunk a kifejezetten patriarchális (és így elnyomó vagy eltaposó) közeget.
Akkor még a 80-as években, a bő Kádár-korban, amikor gyerek voltam, másképp használtuk azt a szót, hogy erőszak. Az erőszak pozitív, ösztönző jelentéssel bírt. Inkább az erőn volt a hangsúly – erőnléti erőszak. A másik erőszak a belsővé tett erőszak. Maga a félelem a fizikai erőszaktól.
A büntetések elviselése, vagy a meg nem úszott szintidő újra és újra leúszása. Amit szóbeli alázás követ: megszégyenítés és a szidalmazás, üvöltözés, verés (papuccsal, bottal, békaügetéssel). Amikor az edző megverte a gyerekeket, a többiek végignézték. Aki néz, éppúgy része lesz a verésnek, megszégyenítésnek, maga is átéli a megszégyenülést. Verést kapni gyakorlatilag bármiért lehetett (késés, felszerelés hiánya, szintidő meg nem úszása, visszabeszélés, túl sok panaszkodás), voltak kivételezett gyerekek, funkcionárius szülőkkel (kádárista elit) és voltak „verhetők”, többnyire mindig ugyanazok kaptak. Hogy ki kapott a bottal, és kik ügettek a legtöbbet a medence partján? Elvált szülők gyereke, aki sokat sírt, akit összeroppantott a bántás, aki nem találta a hangot az edzővel, aki gyengének bizonyult, és akit otthon is vertek, sőt a szülő kifejezetten kérte a gyereke megregulázását.
Ma már gyerekeim vannak, akik sportolnak, méghozzá küzdősportot űznek. A lányom atletizál, terepen fut. A fiam dzsúdózik. Ma épp annyi idős, mint én voltam 1988-ban, amikor nemsokára abbahagytam az úszást; kiégve, lelkileg kiüresedve. Azon szerencsések közé tartozom, aki az erőszaknak új lehetőséget adott, soha nem hagytam abba az edzéseket. Az erőszak legyőzése lendített át. Ahogy az írást, úgy a sportot is kifejezetten kitartásból csinálom. A lovaglást és a futást a természetben végzem, szeretek a Duna-parton futás közben kitalálni írásokat. Az egész menete azzal kezdődik, hogy erőt veszek magamon, beöltözöm, elindulok, és jó félóra eltelik, mire bemelegszem. Az edzések után nyújtok. Mindig van összekuporodás, békaügetés. Vagy egy órája edzek, mire igazán élvezem, majd eljutok a csúcsra. A sport olyan örömöt ad, amit semmivel nem lehet helyettesíteni. Lesérülök vagy komoly izomlázam lesz, ha az egyes nyújtásokra vagy a mennyiségre nem figyelek oda, nem jól végzem a feladatot. Másnap fáj, erőtlen vagyok, a sport kiégeti a testet, nyomot hagy, de folytatom tovább. Monoton és monomán a sportban az ember. Talán nem véletlen, hogy hosszú távú sportokat művelek, szeretek egyedül futni vagy egy lóval szabadon ügetni. A gyerekeim szerint még a legegyszerűbb társasjátékot is versenynek fogom fel, annyira belém égett a küzdelem, és automatikusan bekapcsol az akarat, ha leülünk játszani.
A prózaíró munkája hosszú távú sport. Trónolás egy széken. Ahol az ülés fizikai fájdalom (gerinc, derék, nyaki csigolyák), újra és újra erőt veszek magamon, odaülök. Esterházy Péter a regényei megírását a sporthoz hasonlította, segg és kitartás kell az íráshoz, vallotta. Mindennapos edzés az irodalom. Vagy az életművét végigkísérő gondolat: „Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem.” Írni mindenki tud. Amikor nők írnak, csak önmagukról írnak. Magányosak. Miért nem mentek inkább férjhez? Tudjuk, mennyire sántítanak ezek a mondatok. Az írás olyan kitartás, ami nagyon hasonlít a hosszútávfutó önfegyelmére vagy a futball drámai játékához. Még közönséged is van: feldicsérnek vagy kegyetlenül kifütyülnek. A századik meccseden sem tudod, hogy jól játszottál-e. Örök bizonytalanság az eredmény eljövetele, a munka eredményessége. Amikor E. P. a Javított kiadást leadta a szerkesztőjének, csak ennyit kérdezett remegve, izgatottan: jó lett? Igen, jó – jött a válasz, csakhogy akkor még nulla közönsége volt a könyvnek. Az edző/szerkesztő megnyugtató jelenléte itt is, ott is megvan.
A sportnak része a hely, ahol csinálod. Gyerekkoromban egy klóros medencében úsztunk napi öt órát, a kötél felszabdalta a bőrünket, a klór kimarta a szemünket. Az uszoda medencéje nem volt feszített víztükör, hullámzott és örvénylett. A gyerekek bő nadrágokban ugráltak a vízbe, vastag, műanyag úszósapkában. Akinek eljutottak Bécsbe a szülei, annak volt jó úszószemüvege, a többieknek befolyt a víz, és folyton üríteni kellett. Egy pályán olyan zsúfoltan edzettünk, hogy a karcsapásokkal a másik fejét vertük, vagy folyamatosan a fojtogató kötélnek csapódtunk. A szárazföldi edzések egy szűk, izzadságszagú tornateremben zajlottak, ahol a bordásfalon lógva összefolyt az izzadás cseppje a könnycseppekkel. Aki nem teljesített, botot kapott.
Az úszósportnak sosincs olyan tere, mint a tereplovaglásnak vagy a futásnak: a gyakorlás egy zárt, titkos világban történik, a gyerekek edzései nem nyilvánosak, az uszodába a szülők nem jöhettek be. Minden sport másképpen fáj és más edzéstervet igényel, de kitartás és végtelen ügetések nélkül biztosan nincs győzelem. Ahogy a kigyakorlott mondatok nélkül sincs regény.
