Mindig meglep, hogy mennyire egyedül maradunk a gyűlöletben, vagy a gyűlölettel szemben.
A minap a bécsi metrón utaztam, épphogy elmúlt hat óra, ilyenkor egy kicsit mindenki csendesebb, mintha még nem engedték volna el teljesen az álmukat, még szeretnének megmenteni valamit az éjszakából. Mindenki maga elé néz, vagy a sötétség ellenére is kibámul az ablakon, hátha az alagút homályában is ki lehet venni a várost, egy másikat persze, ami itt a föld alatt lakik a maga templomaival és sétálóutcáival, a maga arctalan embereivel. Ezért is hatott szinte fájóan a hangos beszéd. Ketten szálltak fel. De láthatóan csak ez egyik, a fejkendős nő akart utazni, a másik, a rövidnadrágos, harminc körüli, fiatal anyukának kinéző nő csak követte, mintha láthatatlan zsinórral kötözték volna hozzá. Ő kiabált. Képtelen volt elengedni a dühét, még egy pillanatra vissza is lépett a peronra, talán mert tudta, mennie kell, várnak rá valahol, de az a zsinór visszahúzta.
Sajnos a németem még nem annyira jó, hogy pontosan követni tudtam volna a sistergő, egybeolvadó szóáradatot, ami tehetetlenül kicsapott belőle, ezt a torokhangra írt kétségbeeséssel és gyűlölettel teli, szabálytalan szimfóniát, de az a pár kifejezés, ami eljutott hozzám, körülbelül kirajzolta a lényeget. Az már kideríthetetlen volt, hogy miként indult a dolog, támadt-e valami nézeteltérés a jegykiadó automatánál, vagy a fejkendős véletlenül rálépett a rövidnadrágos lábára a mozgólépcsőn, vagy direkt oldalba könyökölte, de a rövidnadrágos a kocsiban már egész Bécset, sőt Ausztriát (de az is lehet, hogy már Európát is) meg akarta védeni a fejkendőstől és annak pereputtyától. A fejkendős faarccal hallgatta, aztán felállt és odalépett az indulatoshoz, hogy mi a baja, mondja meg, ha valami gondja van vele, mire a rövidnadrágos rémülten hátrált, mintha attól tartott volna, hogy meg akarják ütni, hiszen ő akkor már régen vagdalkozott, csak szavakkal, amelyeket a rémület még sistergősebbé, még karcosabbá tett. Az utasok arcán láttam, hogy messze nem értenek egyet vele, néhányan alig láthatóan a fejüket is csóválták, de nem léptek közbe, nem próbálták meg leállítani, talán nem akarták magukra vonni ezt a parttalan, folyton célt kereső haragot.
Két hosszú megállón át mondta még remegő fejjel, kitartva ezt a kitarthatatlan hangot, majd gyorsan elhagyta a szerelvényt. Néhány haragos szó kísérte az útját, hogy lassan megint némaságba boruljunk. A legszívesebben utánamentem volna. Engem is meglepett, hogy nem az „áldozat” érdekel, nem őt szeretném megérteni. Eljátszottam a gondolattal, hogy megszólítom, tán elhívom egy kávéra, és megpróbálom kipuhatolni, hogy mi történt vele. Mi és hol siklott félre, mi aktiválta benne ezt az irányíthatatlanná vált haragot, hiszen tán csak nem így kelt fel, nem így vágott neki a napnak. Lehet, hogy csak némi együttérzésre vágyott, hogy ő is együttérző lehessen? Vagy csak az én rettentő naivitásom gondolja így?
Egy tömbbel arrébb él egy ötvenes nő. Minden alkalommal szépen kiöltözik, ahányszor csak kilép a társasházból. Tán kicsit soknak is tűnik olykor a könyékig felhúzott, csipkés kesztyű, mintha csak egy eltévedt statiszta lenne, aki a közeli kosztümös romantikusfilm-forgatásról kóborolt el. Mindig csak egyedül láttam, és mindig ilyen méltóságteljesen vonul, mintha mi, a társasházak többi lakói csupán vendégek lennénk az ő láthatatlan kastélyában. Ezért kissé megszeppenten köszöntem eleinte, és szinte természetesnek vettem, hogy nem köszön vissza. Aztán próbálkoztam hangosabban, a grüssgott-tot váltogattam a jó napottal, próbálkoztam angolul is, hev a nájsz déj, mondtam, és enyhén meg is hajoltam tán, míg rá nem jöttem, hogy nem, ő soha nem fog nekem visszaköszönni. Ahogy másnak se. Mintha ő némán tudná ugyanazt, amit a rövidnadrágos ezernyi szóval.
Velem lehet valami, mert sokért nem adnám, ha egy nap, talán mert porszem kerülne a gépezetbe, le tudnánk ülni egy közeli padra, és kikérdezhetném a némasága okairól. Nem akarnám megtéríteni, hegyi beszédet sem tartanék, hagynám, hogy ő beszéljen, mossa ki magából azt, ami ki tudja hány éven át rakódott le benne. És még abban sem reménykednék, hogy a beszélgetés után harsányan viszonozná az üdvözléseimet. Netán vendégül fogadna az exkluzív kastélyában.
Talán néhányan már tényleg menthetetlenek. Talán oly mértékben átitatta őket a ki tudja honnan fakadó gyűlölet, hogy onnan már nincs visszaút. De lehet, hogy nem is gyűlöletnek hívják ezt. Csak valami artikulátlan félelemnek, szorongásnak attól, amit képtelenek megérteni és így elfogadni. Az áldozat képlete sajnos mindig jóval egyszerűbb, és megérdemli minden empátiánkat, segítő szándékunkat. Mégis attól tartok, hogy a titok nyitja a másik félnél van.
Azóta is bolyongok a városban a rövidnadrágos nő után, keresek valamit a föld feletti utcák zegzugaiban, ahol olyan könnyű eltévedni. Néha én is gyűlölöm őt, mert elrontotta a napom, mert bunkó volt és érzéketlen. Máskor viszont megáll, felém fordul, és beszélni kezd. A néma nő hangján. És akkor egy kicsivel könnyebben ébredek.
