2021-ben láttam először Rózsa Luca Sára-festményt a Ludwig Múzeumban, ráadásul két nagy méretűt az Eszterházy Art Award kiállításán. Az egyiken egy meztelen nő szerepelt, amint a derengő tájban a teste körül egy kígyó tekereg, a másikon egy sziámi ikerpár tekintett le a vászonról, a háttérben az özönvíz nyomai voltak láthatók. A képek egyszerre idézték fel bennem a reneszánsz és barokk festményeken megszokott kompozíciókat, de nagyon is érződött rajtuk, hogy azokat egy mai alkotó készítette.
A harminchárom éves Rózsa Luca Sára abban az évben megnyerte az egyik Eszterházy Art Award elismerést, az utóbbi, Özönvíz című képét pedig beválasztották a Magyar Nemzeti Galéria Lépésváltás című tárlatába, mely az 1945 utáni magyar művészetet mutatja be. Az alkotó azóta külföldön is sikereket ér el: e héten nyitották meg Hongkongban, a Double Q Galleryben a Five Deep Breaths (Öt mély lélegzet) című kiállítását, melyen az emberi élet kezdete és vége közti állomásokat mutatja be, majd szeptemberben a Los Angeles-i Steve Turner Galleryben lesz tárlata, melyen a négy elemmel fog foglalkozni. Ezeket az új képeket akkor festette, amikor meglátogattam őt a műtermében.
A mama álma
– Én nem tartozom azon festők közé, akik már születésük után tudták, hogy festeni akarnak. Szerettem rajzolni, és jó voltam benne, de csak tizenhét éves koromra jöttem rá, hogy ezzel csinálni akarok valamit. Addig állatorvos akartam lenni, mert bírtam az állatokat, és nem azért, mert a biológia vagy a kémia annyira elvarázsolt volna – mondta Luca. Ekkortól viszont intenzíven járt rajzra, heti háromszor is, de ha továbbtanulásról volt szó, akkor a MOME-ra akart jelentkezni textil szakra, mert még praktikus szakmákban gondolkodott. – A Képzőművészeti Egyetem festő szakára nem is mertem jelentkezni, mert akkor oda lehetetlen volt bekerülni – meséli. A tanára végül meggyőzte, hogy jelentkezzen az egri Eszterházy Károly Főiskolára képi ábrázolás szakra, ahová fel is vették. Később mégis a festészet felé tendált, amiben nagy szerepe volt anyai nagyanyjának, akit bár felvettek anno a Képzőművészeti Főiskolára, nem tanult tovább, mert nem tudta azt finanszírozni a család. Otthon viszont rengeteget rajzolt, és Luca is csatlakozott hozzá, ha éppen nála volt. – Amikor kiderült, hogy felvettek Egerbe a főiskolára, a mamám rá egy héttel meg is halt. Nagyon fura érzés volt, hisz azt még megtudta, hogy én folytatom tovább, amit ő nem tehetett meg, de azt már nem láthatta, hogy festő lett belőlem.
Nem elég a technika
Egerben aztán rájött, hogy a grafika annyira nem is érdekli, inkább a festészet felé orientálódna. – Rájöttem, hogy nem vagyok egy pepecselős típus, nekem nincs türelmem ahhoz, hogy a litográfia készítésénél a litokőre úgy vigyázzak, hogy hozzá se érjek. Meg iszonyú sok idő, mire a munkád eredményét meglátod. Ezzel szemben a festészet sokkal direktebb, és a színekkel is több lehetőségem van játszani – magyarázza. Első év után festészetre szakosodott, és bár próbaképp felvételizett a Képzőművészeti Egyetemre, ahová nem vették fel, a diploma után ott folytatta a tanulmányait újabb öt évig.– Hálás vagyok azért, hogy nem kerültem be tizenkilenc évesen a Képzőre, mivel az egri három év fantasztikus alapozást adott, hogy szellemileg érettebb legyek.
Korábban azt hittem, ha az ember művész akar lenni, akkor elég, ha megtanul rajzolni, és kész. Azt előbb-utóbb viszont mindenki el tudja sajátítani, hisz az a technikai tudás, a techné. Amellett azonban kell, hogy a festőnek legyen valamilyen elképzelése vagy kérdése a világról, amit fel szeretne vetni.
Egy írónak sem attól lesz jó a könyve, hogy megtanulta az ábécét, és tud helyesen írni, hanem mert van valami gondolata, ami őt mozgatja. Szerintem ettől lesz érdekes egy kép vagy egy regény – vallja Luca, aki szerint nem árt, ha a festő szellemileg is trenírozza magát, mielőtt nekilát egy képnek.
Középpontban az ember
Már a kezdetektől tudta, hogy figurális műveket szeretne festeni, főleg hogy Egerben megtanították neki, hogyan kell erős, expresszív képeket készíteni, amit csak fokozott, hogy a Képzőn a mestere Gaál József lett, akinek szintén szuggesztívek a képei. – Mániákus voltam, és sok időt töltöttem a műteremben. Sokszor hétvégente is bejártam, mert haladni akartam, hogy legyen eredménye annak, amit csinálok.
Ha Luca képeinek témáját nézzük, azokon főleg bibliai történetekre utaló jelenetek láthatók, például a már említett Özönvíz című festményen. Szerinte ez annak köszönhető, hogy keresztény szellemiségű általános iskolába és gimnáziumba járt, de érezte, hogy nem illik bele a közösségbe. – Valami miatt nem tudtam olyan lenni, mint a többiek, akik a vallást őszintén és jól tudják gyakorolni. Emiatt nem voltam kiközösítve, de amikor eljöttem onnan, rám szakadt sok kérdés és kétely azzal kapcsolatosan, hogy én a vallást mennyire tudom elhinni. Aztán olvastam több olyan könyvet, amik kifejezetten ezzel a kérdéssel, a vallással mint jelenséggel foglalkoznak, köztük Camus, Schopenhauer, Nietzsche és Dosztojevszkij műveit. Nem tartom magam ateistának, én kereső ember vagyok, és nincsen kifogásom az ellen sem, ha valaki hisz.
Luca viszont a képein előszeretettel használja a bibliai ihletésű jeleneteket, így hamar adta magát, hogy a reneszánsz, a barokk és a kettő közti manierista ábrázoláshoz nyúljon vissza, melyekben szintén megjelennek a vallási témák. Mindez a művein első pillantásra is látszik, hiszen érezni rajtuk a harmonikus kompozíciós rendet, és hogy a középpontjukban maga az ember áll. – Nem tudatosan kerestem ezt az ábrázolást. Gyerekkoromban nagyon sok reneszánsz albumot nézegettem, de utána nem bújtam ezeket folyamatosan – mondja. A művein azonban ne keressük a reneszánsz alakokra jellemző tökéletes anatómiai felépítést, Luca ugyanis a figuráit aránytalan testű lényekként ábrázolja, melyek esendőnek és sebezhetőnek látszanak.
– Az életben is szeretem egészében látni az embereket, és számomra feloldozás látni, hogy a másikban is vannak hibák, hiszen senki sem tökéletes.
Elkerülhetetlen a pusztítás
Az utóbbi években Lucát az ember mellett a klímaválság is foglalkoztatni kezdte, ezért a képein is egyre hangsúlyosabbá vált a természet, az alakokról pedig végleg lekerült a ruha, így idézve meg az ősállapotot. – A mai ember hihetetlen sokat tud a természetről, és az erőforrásait folyamatosan ki is használja, de ha lepottyantanánk egy őserdő közepére telefon, zseblámpa és egyéb eszközök nélkül, akkor iszonyúan elveszetten érezné magát, és csekély lenne a valószínűsége, hogy ezt túléli – véli az alkotó. Képeinek alakjai ezért is védtelenek, mintha nem lelnének biztonságot az őket körülvevő pusztában vagy növények között. Luca ezzel a gesztussal viszont nem akar bíráskodni, inkább megbocsátó tekintettel szemléli őket, hisz úgy látja, az ember nem tudja felmérni, hogy a cselekedeteinek milyen következményei vannak a természetre nézve.A festőnek a téma kapcsán azonban van még egy felvetése. – A környezeti pusztítást elítélem, de mi van akkor, ha az emberi ösztönök elkerülhetetlenül ebbe az irányba sodorják a bolygót? Ezért lehet, hogy természetszerű, hogy az ember elkezdi pusztítani a környezetét. Sőt, lehet, hogy éppen most zárul le a Föld életében egy ilyen ciklus, ahogy az a dinoszauruszokkal történt. Bár azt a világégést nem ők okozták, a mi esetünkben viszont mi vagyunk ez a pusztító erő.
