A művészet halálosan komoly dolog, felemel, lenyom, értelembe, érzelembe mozgat, katarzist, megvilágosodást és még ki tudja, hányféle esztétikumot okoz „meghatározatlan tárgyiasságával”. Ajánlatos a megrázó, elgondolkoztatót élményeket, a nagy műalkotásnak nevezhető produktumokat keresni benne. Sokan mégsem ezért szeretjük. Hanem csupán azért, mert játék. Sokszínű, megunhatatlan. Ami általában könnyed ujjgyakorlatokban, lektűrökben, operettekben, tinglitangli darabokban, filmekben, könnyűzenei koncerteken érhető tetten, élvezhető ki. Ez a felszabadult, bolondos bűvészkedés szavakkal, hangokkal, képekkel, mozgással, ez a könnyed hatásvadászat jelenti az alapot, ahonnan aztán messze lehet rugaszkodni, ám jólesik időről időre visszatérni hozzá.
Ha mindebben van némi igazság, azzal a gondolattal is el lehet játszadozni, hogy nagy színjátszás sincs ripacskodás nélkül. Amikor szabadjára vannak engedve a színész jellegzetes manírjai, gesztusai, dikciós sajátságai, teatralitásának teljes eszköztára. Ilyenkor tárul fel, mit szeretünk benne, miből épül fel művészegyénisége. Ami aztán egy nagy alakításban, koncepciózus rendező kezei között eredeti egységbe olvadva esztétikumot teremt. És nem ritka, hogy ez a szárnyalás visszahat az eszköztárra, a manírokra.
Volt nekünk egy nagy színészlegendánk, úgy hívták, Latinovits Zoltán. Remélem, tévedek a múlt idővel, és ő még mindig van, része a kultúránknak, és filmes alakításai miatt a fiatalok is felfigyelnek rá. Ez a szorongást keltően vonzó, nyugtalanul rezgő, kiszámíthatatlan feszültségben lüktető egyéniség a merevség szaggatottságával játszott. Olykor zseniálisan, nemegyszer, hm, mondjuk úgy, hogy megmosolyogtatóan. A Magyar Mozi TV-n folyamatosan találkozhatunk vele, művészetének szinte minden árnyalatával, beleértve manírjait, ripacskodásait is. Bocsánat, de mindig jót nevetek, amikor az Egy magyar nábobban mint Szentirmay gróf megtudja, hogy szerelme, az indiai táncosnő a tűzbe vetette magát. Néz maga elé, érzelmek nélkül, majd hirtelen hátraveti a fejét, mert hát igen, ő most szenved, nagy csapás érte.
Latinovits szikrázóan mesterkélt teatralitással döbbentett elnézően bosszús mosolyra két másik előkerült produkcióban is. Az egyik Az örökös című filmszatíra, amelyben agresszív tisztviselőt játszik. Kifejezéstelen arccal, csupán szájizmait edzve pattogtatja mondatait, idegen testként, helyenként nemcsak a többi szereplőt, hanem a nézőt is bosszantva. Hasonló elcsúszást ízlelgethetünk a Curzio Malaparte írásából, a Kaputt-ból készült tévéjátékban is. Latinovits itt a megszállt Lengyelország német főkormányzóját alakítja, egy elidegenedett, intellektuális nácit, aki kész a filozofikus pengézésekre. Persze folyamatosan érzékeltetve hatalmát. A színész játéka itt sem illik az adaptáció meditatív hangütésébe. Élesen karikíroz egy realisztikus, prózai közegben. Súlytalanítva ezzel a Malapartével folytatott vita bölcseleti magját.
Csóválhatjuk hát a fejünket, de lassan azért észrevesszük, mert nem lehet nem észrevenni, hogy ezen kicsapongások, színészi dorbézolások mögött az Őrnagy figurája áll Örkény István Tótékjából (és annak Isten hozta, őrnagy úr! című filmváltozatából). Egy grandiózus színpadi, majd filmes teljesítmény, amely kitágította, elvontabb színre emelte az eredeti mű értelmezési tartományát, átbillentette a kemény, szimbolikus abszurdba. Lenyűgöző mélységgel érzékeltetve a hatalmi téboly, a félelem és a meghasonlottság összetartozását. Latinovits merevségekből építkező játékstílusa itt csapott át szervesen azokba a szélsőségekbe, amelyek sok későbbi munkáján zavaró, maníros nyomokat hagytak.
A kínálatból az is kiderül azonban, hogy ha egy rendező számolt ezekkel a beégésekkel, és tudatosan, türelmesen kezelte a színészt, bizalmat ébresztve benne és elhitetve vele, hogy értelmes feladatot bíztak rá, elő tudta csiholni Latinovits „természetes” színészegyéniségét. Jó példa erre Simó Sándor munkája, A legszebb férfikor (1971). A színész egy negyvenes, elvált, lecsúszott üzemi újságírót formál meg benne, aki végre normális lakásbérlethez juthatna, ha rövid idő alatt össze tud szedni hozzá egy nagyobb összeget. Dokumentarista formákat alkalmazó, a túlzott pszichologizálást kerülő, társadalomkritikus életkép ez, amelyben semmi helye a teatralitásnak. És Latinovits nagyszerűen, nyomasztó hangulatú plaszticitással oldja meg a feladatot. Megint felszínre tör belőle a lefojtott, indulatos zárkózottság és az érzelmes hajlékonyság kiszámíthatatlan, izgalmas dinamikája. Botlik bele az emberekbe, tőlük és a szituációktól függően változtatva hangütését, százféle tónusban is önmaga maradva. Viszi a vállán a filmet, a nézőt a teljes, kijózanító fásultságig. De ehhez színészvér kell, manírokkal, pózokkal. Ezért jó ma is nézni inkább egy „elfajzott” Eperjes Károlyt vagy Eszenyi Enikőt, mint a természetességnek álcázott eszköztelenséget.
