Nem náci fosztogatás következményeként kerültek Egon Schiele alkotásai a nagy ausztriai múzeumokba – állítják az érintett intézmények és az osztrák kormány illetékesei is.. A kulturális miniszter szerint semmi bizonyíték nincs a Leopold Múzeum és az Albertina kollekciójában őrzött Schiele-művek sötét múltjára. A szomszéd alpesi országban is gondokat okoz ugyanis a berni Kunstmuseum és a zürichi Kunsthaus jó néhány kivételes szerzeménye, amelyek eredetét egyre többen firtatják. A nácik és kollaboránsaik műtárgypiacon hátrahagyott szennyese a világ minden sarkában munkát ad a kutatóknak és a jogászoknak, miközben az idő teltével a restitúciós ügyek egyre zavarosabbak.
A koncentrációs táborban elhunyt zsidó származású bécsi kabaréművész, Fritz Grünbaum örökösei két évtizede próbálkoznak megegyezni a „jóhiszeműség” státuszához ragaszkodó Béccsel; az Albertina esetében kettő, a Leopold Múzeumnál tíz kép, köztük a „Halott város” a tét. 2010-ben egy speciális bizottság már úgy döntött, a Schiele-művek jogosan vannak az intézményeknél. Az örökösök 2022 decemberében adták be Amerikában a keresetet, amelyben Bécset „a kárukra történt igazságtalan, jogtalan meggazdagodással” vádolták. A helyzetet bonyolítja egy törvény, a Foreign Sovereign Immunities Act (FSIA), amely szerint az amerikai bíróságok csak kivételes esetekben fogadják be magánszemélyek idegen államok elleni keresetét. Hasonló problémákkal kell megküzdenie a Herzog-örökösöknek is, akik a magyar államot, illetve állami intézményeket perlik csaknem másfél évtizede. Pozitív precedensekre is van példa, így Ausztria nem tudta megakadályozni, hogy az amerikai igazságszolgáltatás döntsön az ún. Altmann-örökségről: 2006-ban Bécs veszített, Gustav Klimt egyik leghíresebb festményét, Adele Bloch-Bauer portréját és további négy képet leakasztottak a Belvedere faláról, és átadták az Egyesült Államokban élő örökösnek.
A Grünbaum-leszármazottak először 2018-ban kaptak igazságot: több, az USA-ban kiállított rajzot ítéltek oda számukra, ezt követően egymás után jártak sikerrel kérelmeik. A New York-i Museum of Modern Art, ahogy Ronald Lauder is, per nélkül lépett, míg más intézmények bírói utasításra szolgáltattak vissza értékeket. Az osztrák hivatalos álláspont szerint a tengerentúli intézmények önkéntes gesztusai nem bizonyítják, hogy a vitatott Schiele-képek fosztogatás útján kerültek jelen helyükre – Bécsben semmiképp, de Amerikában sem.
Egon Schiele műveinek sorsáról hosszú évekig legendák, megtévesztő információk keringtek; gyűjtők, közintézmények egy svájci galériás történetét fogadták el hitelesnek, aki azt állította, 1956-ban Grünbaum sógornője több mint 80 Schiele-alkotással kereste meg, ő pedig élt a lehetőséggel, és néhány kivételtől eltekintve felvásárolta a kollekciót. A nácikkal üzletelő Gurlittokkal is jó kapcsolatot ápoló Eberhard Kornfeld a képeket piacra dobta, amelyek azután szétszóródtak a világban. A képek évekig rejtve maradtak, hogy azután múzeumokban, árverési termekben okozzanak izgalmat, kérdések feltevésére és persze válaszra kényszerítve az utókort, munkát adva kutatóknak és a jogtudóknak egyaránt.
A közelmúltban egy manhattani bíróság ismételten megerősítette, Kornfeld sztorija hamis, Grünbaum nem adott el önszántából egyetlen tételt sem, egyúttal az ügyészek több múzeummal és gyűjtővel is alkut kötöttek, és kilenc Schiele-alkotást – értékük mintegy 10 millió dollár – átadtak Grünbaum örököseinek. Timothy Reif, David Fraenkel és Milos Vavra további képeket szeretne visszaszerezni három múzeumtól; az alkotások jelenleg a bécsi Albertina és a Leopold Múzeum, valamint az amerikai Art Institute of Chicago (AIC) kollekcióját gazdagítják. Az örökösök szerint dokumentumok igazolják, hogy a vásznak sorsa nem lehetett Grünbaum sógornőjének kezében, Mathilde Lukacsot a háború alatt, miután elmenekült Bécsből, Belgiumban börtönbe zárták. ott pedig elég nehéz lett volna a képekkel törődnie. A chicagói intézmény nem enged, az amerikai igazságszolgáltatás pedig oda-vissza táncol az ügyben. Idén tavasszal a manhattani ügyészség elrendelte az Orosz hadifogoly (1916) című kép lefoglalását, majd ezt követően egy szövetségi bíró mégis úgy döntött, hogy a jogos birtokos az AIC, az intézmény „nem lopta” a képet, amúgy az örökösök pedig későn léptek. A per folytatódik, az AIC újabb beadványában megerősítette álláspontját; e szerint a kép legális úton került a piacra, bizonyítékaik vannak arra, hogy Grünbaum kollekciója nem került náci kézre, egy ma sem ismeretlen német szállítmányozó cég, a Schenker Grünbaum feleségének megbízásával vitte az anyagot Belgiumba. Amúgy pedig a napokban megerősítették, nem tesznek eleget az ügyész utasításának, és a képet továbbra is gyűjteményük részeként kezelik.
A bécsi kabaréművész, Fritz Grünbaum mai áron mintegy félmilliárd eurót érő kollekciót, 400 kivételes képet, közte 81 Schiele-művet hagyott hátra miután deportálták, majd 1941-ben Dachauban megölték. Az örökösök szerint a nácikat szókimondóan kritizáló humoristát már a koncentrációs táborban kényszerítették, írjon alá egy dokumentumot, hogy képeivel felesége rendelkezhet. Az asszonyt ezt követően a nácik a kollekció átadására kényszerítették, őt pedig koncentrációs táborba hurcolták – az eddig ismert információk szerint egy Minszk melletti lágerben lelte halálát.
A tavaly 99 esztendős korában elhunyt Eberhard Kornfeld a műkereskedelem emblematikus figurája volt, a berni galériájával az 50-es évek elejétől megkerülhetetlen szereplője a svájci, de talán nem túlzás, a világ műtárgypiacának. Emlékezetes árverésein Dürer, Rembrandt, Tiepolo, Ernst Ludwig Kirchner, Paul Klee, Matisse, Picasso, Max Beckmann és Marc Chagall képei forogtak, Alberto Giacometti mindennapos vendég volt nála, és az általa összeállított „catalogue raisonnés”-k megkérdőjelezhetetlen dokumentumai voltak egy egy alkotó munkásságának. Neve időről időre felbukkan a háború alatti és utáni műtárgy-kereskedelem szürke oldalán, nem csak a Schiele-művek kapcsán. Szorgosan vásárolt például évtizedeken át a náci seftelésben közreműködő Gurlittoktól. Cornelius Gurlitt évtizedekig ingázott Svájc és Németország között, Kornfeld készségesen vett tőle „apróságokat”, néha meglátogatta ügyfelét Münchenben is, majd 2012-ben, amikor fény derült az elképesztő gyűjteményre, azt nyilatkozta, hogy sejtése sem volt milyen kincseket rejteget Gurlitt. Ezek java most a Kunstmuseum Bern kollekcióját gazdagítja, ám a sokadik tüzetes vizsgálat után is akadnak kételyek a képek eredetével kapcsolatban. A rostán már több vászon is fennakadt, nemrég 14 mesterművet, köztük Henri Matisse, Thomas Couture és Max Liebermann alkotásait szolgáltattak vissza a bizonyítottan jogos tulajdonosuknak.
A Gurlitt-hagyatéknál is bonyolultabb feladatot jelent azonban annak a műtárgyvagyonnak a tisztázása, amely a háború alatt vagy közvetlenül utána cserélt tulajdonost a semleges országban, amely a vészidőkben akadálytalan terepet biztosított a műtárgy-kereskedelemhez, ha úgy tetszik a kulturális javak „menekítéséhez”. „Fluchtgut oder Raubkunst?” (Menekített vagy lopott?) műtárgy – ez a visszatérő kérdése a svájci restitúciós ügyeknek. A vitatott művek sorsa nagyon hasonló forgatókönyv szerint alakult. Erre jól rávilágít egy közelmúltbeli ügy, amelyből az is kiderül, a nyilatkozatok ellenére nem sietős Svájcban a rendezés. Nem adja vissza Henri Rousseau vásznát a bázeli Kunstmuseum, annak ellenére sem, hogy Charlotte von Wesdehlen grófnő leszármazottjai bizonyítani tudják, az „Apollinaire et sa muse” (1909) című alkotás 1941-ben nem korrekt üzleti körülmények között került az intézménybe. A múzeum szerint szó nincs náci rablásról, és a kép státuszának minősítéséhez előásták a már más esetekben is bevált, „menekített” jelzőt, ami svájci értelmezés szerint a vészidőkben az ország vendégszeretetét élvező üldözöttek értékeinek „megmentését”, vagy, ha úgy tetszik, az anyagilag megszorult személyek „jótékony” vásárlásokkal történt kisegítését jelentette. Az eladónak módja volt az alkura, azaz nem történt kényszer-értékesítés, hangsúlyozta a bázeli intézmény.
A sorra felbukkanó esetek között a fegyvergyáros Emil Bührle zürichi Kunsthausra hagyott gyűjteménye verte fel a legnagyobb port, szakértők hada próbálja tisztázni a maga nemében páratlan kollekciót. Bührle németeknek adott el fegyvereket a háborúban, gyáraiban rabszolgasorban tartott munkások, köztük nők és gyerekek dolgoztak, műtárgygyűjteményét pedig a nácik által elrabolt, illetve kényszerhelyzetben eladott képekkel gazdagította. Alkalmanként Kornfeld közreműködésével, készségesen segítette ki a menekülteket. Így például Max Emdent, a berlini KaDeWe, de a Corvin áruház alapítójaként is ismert üzletembert, aki ugyancsak átutazott Svájcon a vészidőkben, és megvált értékeitől, köztük például Monet pipacsmezőt ábrázoló vásznától, amely a Zürcher Kunsthaus egyik büszkesége, több mint 200 más alkotással egyetemben, amelyeket az örökösök az intézményre bíztak. A Kunsthaus új épületet avatott 2021-ben, de ünneplés helyett „menekített képekkel szennyezett múzeumról” szóltak a tudósítások. Az óriási felháborodás lépésekre kényszerítette a svájci kormányt, tavaly ősszel létrehoztak egy bizottságot, hogy igazságos és tisztességes megoldást találjanak a közintézményekben őrzött kérdéses múltú értékeket érintő vitákban. A Kunsthaust mindez nem zavarta meg abban, hogy újabb szárnyat avasson a Bührle-kollekció további tételeinek bemutatására. Ann Demeester igazgató akkor azt ígérte, minden képet átvilágítanak és az eredményről tájékoztatják a közvéleményt. A múlt hónap végén meglepő közleményben tudatták, öt vásznat, Van Gogh, Courbet, Monet, Gauguin és Toulouse-Lautrec alkotásait visszaveszi a Bührle Alapítvány, és ügyükben tárgyalásokat kezdenek a restitúciójukat követelő családokkal. Néhány nappal ezelőtt pedig nyilvánosságra hozták a város megbízottjaként kutató svájci művészettörténész, Raphael Gross jelentését, amely szerint a múzeumban őrzött 205 darab, Bührle-hagyatékból származó vászon között 62 eredetileg bizonyosan üldözött zsidó tulajdonában volt. „A zsidóüldözés nélkül soha nem jöhetett volna olyan kaliberű gyűjtemény, amilyet a fegyvergyárosnak sikerült felhalmoznia” – közölte a kutató eredményeinek publikálásakor. Zürich városa és a Kunsthaus a közeli napokra ígéri állásfoglalását az ügyben.
Wally portréja
Egon Schiele talán legkalandosabb sorsú festménye a Wally (Neuzil) portréja. A nyilvánosságra került szövevényes történet szerint az 1912-ben festett kép 1938-ig Lea Bondi-Jaray bécsi lakásának falát díszítette. Amikor menekülnie kellett, Friedrich Welz, egy „derék” árja műkereskedő arra kérte, „hagyja rá” Wallyt.
A háború után a hatóságok által tévesen a Rieger-gyűjteménybe sorolt képet eladták a Leopold Múzeumnak. 1997-ben az intézmény kölcsönadta a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) kiállítására. Ekkor robbant a bomba, a The New York Times felfedte a kép háború előtti múltját. Lea Bondi-Jaray örökösei azonnal bírósághoz fordultak. Tizenhárom éves jogi huzavona után, 2010-ben, alig valamivel Rudolf Leopold halála és a polgári per kezdete előtt az örökösök 19 millió dollárban kiegyeztek az osztrák intézménnyel, amelynek falán ma is látható a kis méretű, de annál lenyűgözőbb portré.
Lesöpört ügyek
Van Gogh egyik Napraforgók című képe 1987 óta Tokióban látható. A japán Yasuda biztosító 35 évvel ezelőtt szenzációs, árverési csúcsot hozó aukción vásárolta meg a Christie’s londoni rendezvényén 24,7 millió fontért. Nemrég a semmiből felbukkant egy restitúciós követelés az amerikai bíróságon; Julius Schoeps, Britt-Marie Enhoerning, Florence von Kesselstatt – mögöttük további 30 személy – magukat az eredeti tulajdonos német bankár, Paul von Mendelssohn-Bartholdy örököseinek mondva vagy a festményt, vagy 750 millió dollárt akartak a japán társaságtól, mondván, tudniuk kellett a jogtalan tranzakciókról, amelyek révén a kép birtokosai lettek. Keresetüket azonban nemrég visszadobta a chicagói bíróság, azzal, hogy nincs joghatóságuk egy japán társaság elleni ügyben.
Az egykor Max Emden tulajdonában álló Bellotto-kép, a Pirnai piactér is marad Houstonban, a Museum of Fine Arts-ban, ahol 1961 óta őrzik. „Nem a mi dolgunk más szuverén államok döntéseinek megkérdőjelezése” – ezzel utasították el az esküdtek a keresetet, amely a holland állam téves restitúcióját támadta meg. Camille Pissarro Rue Saint-Honoré, dans l'après-midi (Effet de pluie) című képe ügyében sem vállalták a felelősséget az amerikai bírák. A német Cassirer család őrökösei 17 év pereskedés, több ellenük hozott ítéletet követően 2022 tavaszán jutottak el odáig, hogy a lakhelyük szerint illetékes kaliforniai bíróság befogadta keresetüket, de az ítészek nem a Pissaro-kép tulajdonjogát, hanem kizárólag az irányadó jog kérdését tárgyalták az ügyben, és nemrég úgy döntöttek, irányadó marad a spanyol jog. Lilly Cassirer 1939-ben Berlinben 360 dollárnak megfelelő birodalmi márkáért „adta el” egy náci tisztnek a képet, amely körbeutazta a világot, mielőtt a madridi Museo Thyssen-Bornemisza gyűjteményében kötött ki 1993-ban. Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza 1976-ban 275 000 dollárt adott a képért, amelynek hátoldalán volt utalás eredetére. Tizenhét évvel később 775 másik műtárggyal egyetemben 338 millió dollárért eladta teljes kollekcióját a spanyol államnak, ez szolgált alapjául a róla elnevezett madridi múzeumnak.
