Több ezerszer merült, ebből több százszor cápákkal, mégis mindössze egyszer volt tanúja – pontosabban elszenvedője – cápatámadásnak Karáth Emil. De ez sem az óceánban történt, hanem egy budapesti bevásárlóközpontban, és valójában nem is támadásról volt szó, mindössze apró figyelmetlenség történt. A tengerbiológus részt vett 2000-ben a Tropicarium benépesítésében, ő fogadta a Floridából érkezett cápadelegációt, amelyet annyira megviselt az utazás, hogy mozdulatlanul lebegett a medencéjében. Mint az köztudott, a cápák többsége csak úgy képes lélegezni, ha mozgásban van, így Emil órákon keresztül a hóna alatt tartva a halakat körözött velük a medencében.
Később az óriási akvárium egyik közönségcsalogató attrakciójává vált a cápaetetés, de egy alkalommal a tengerbiológus nem húzta el elég gyorsan a kezét, és az egyik állat megharapta az ujját. „Amikor elmentem az orvoshoz, és kérdezte, mi történt, mondtam neki, hogy megharapott egy cápa. »Na ne szórakozzon már!« – ez volt a reakciója, teljesen érthető módon” – eleveníti fel nevetve a történteket.
Tehát ő maga cáfolja azt a közkeletű jópofaságot, hogy „vigyázz a cápákkal, mert amelyik a kezedből eszik, az a lábadból is fog”.
Július 14. a cápák nemzetközi napja. Tulajdonképpen az óceánok farkasaiként is lehet gondolni rájuk, nagyjából ugyanazt a szerepet töltik be a tengerekben, mint a farkasok az erdeinkben: gondoskodnak a növényevők állományának kordában tartásáról a sérült, beteg, életképtelen egyedek elfogyasztásával. És sajnos abban is nagyon hasonlítanak a farkasra, hogy rendkívül rossz az imázsuk; ebben nagy szerepük van a Cápa-filmeknek. Mára szinte teljesen kiirtották a nagy fehér cápát. Ami a legironikusabb a történetben, hogy a film alapjául szolgáló valós támadásokban szinte biztos, hogy bikacápák voltak a vétkesek, csak hát a fehér cápa nagyobb meg ijesztőbb, jobban mutat a vásznon, így ez vált az első számú közellenséggé. Tény, hogy ott van a között a 8-10 faj között, melynek képviselői támadtak már emberre, de a tengerbiológus szerint ha már mindenáron rettegni akarunk, akkor válasszuk inkább a bikacápát. Ez képes arra, hogy ezer kilométereket felússzon folyókban, mert át tud állni édesvízi létezésre, így felbukkanhat olyan helyeken is, ahol egyáltalán nem számítunk rá. Plusz ez a faj – emberi szemszögből – eléggé agresszív is.
A cápák veszélyességét egyébként már csak azért is érdemes fenntartásokkal kezelni, mert a körülbelül 370 ismert faj 80 százaléka vagy eleve fizikailag képtelen sérülést okozni az embernek, vagy nagyon ritkán találkozhatunk vele. A legnagyobb faj, a cetcápa – amely akár 15 méteresre is megnőhet – például garantáltan teljesen ártalmatlan ránk nézve, hiszen planktonokkal táplálkozik. A Floridai Természettudományi Múzeum által gondozott International Shark Attack File (Nemzetközi cápatámadás-akta – ISAF) adatai szerint éves átlagban 80-100 nem provokált cápatámadás történik világszerte, amelyből átlagosan öt-tíz végződik halállal. Ezzel szemben minden évben átlag ötezer ember hal meg méhcsípéstől, kutyatámadásban húszezren vesztik életüket, és például csak Indiában 50 ezren halnak meg kígyómarás következtében.
A statisztikák szerint még egy ártalmatlannak tartott tehén is jóval veszélyesebb, mint a cápa, ugyanis évente átlagosan ötszázan veszítik életüket szarvasmarha-támadásban.
A cápákra viszont óriási veszélyt jelentünk mi, emberek. Valamilyen érthetetlen okból a világ egyes területein, főleg Ázsiában nagy divat, afféle státuszszimbólum a cápauszonyleves fogyasztása, ehhez pedig az alapanyagot úgy szerzik be, hogy a kifogott cápák uszonyát levágják – miközben az állat még életben van! –, majd a megcsonkított testeket visszadobják a tengerbe. Úszni nem tudnak szerencsétlenek, tehát lesüllyednek, feneket fognak, majd elpusztulnak. Lassan, kínok között. Évente több tíz millió állat esik áldozatul ennek a barbár szokásnak. Ugyanakkor mi, emberek egyik cápafaj étlapján sem szerepelünk, ha cápatámadás történik a világon bárhol, annak a legnagyobb része tévedés vagy területvédelem – világosított fel Karáth Emil.
Egy szörfös alulról nézve hasonlóan néz ki, mint egy teknős vagy egy fóka, de hogy mi is valójában, azt csak úgy tudja eldönteni egy cápa, hogy megkóstolja a „zsákmányt”. De ha rájön, hogy ez nem fóka, ott is hagyja, ami nem vigasztalja az áldozatot, mert a sérülésbe nagy valószínűséggel belehalhat, ha például egy nagy eret harap át. Azt viszont ne felejtsük el, hogy eleve mi hatolunk be az ő életterébe, az otthonába, így nekünk illene alkalmazkodni hozzá. Például a nyílt vízi fajok nagyon érdeklődőek, hiszen nem sok élőlénnyel találkoznak. Így ha valaki felbukkan náluk, azt kíváncsian szemügyre veszik. Egészen közel úsznak a búvárokhoz, majd az utolsó pillanatban eltávolodnak, anélkül, hogy megtámadnák őket. Az persze fontos, hogy ne fordítsunk hátat, és ne kezdjünk el menekülni előlük, mert ez kiválthatja a támadási reflexet.
„De mielőtt egy cápa támad, mindig jelzi azt, csak fel kell ismernünk ennek a jeleit” – teszi hozzá a tengerbiológus.
Több helyen már kifejezetten cápaetetős programokat is szerveznek búvárturistáknak, mert az adrenalinfüggők kifejezetten vágynak a borzongásra. A cápák ugyan nem a legintelligensebb állatok, de hamar megtanulják, hogy itt kaját kapnak különösebb erőfeszítés nélkül, csak meg kell jelenniük. Így amint érzékelik a motorcsónak érkezését, azonnal odagyűlnek köré. Karáth Emil szerint nem biztos, hogy ez hosszú távon jót tesz nekik, mert megváltoztatja a természetes viselkedésüket. Egyrészt leszoknak a vadászatról, tehát nem töltik be a létszámszabályozó szerepüket, másrészt azért veszélyt jelenthet, ha nagy tömegben összegyűlnek egy kis területen.
A cápatudatosság napját 2009-ben kezdeményezte a Shark Trust nevű brit szervezet. A július 14-i ünnep alkalmából vasárnap a budapesti Tropicariumban látványetetéssel és egyéb, cápákkal kapcsolatos programokkal is várják a látogatókat
