Igazi irodalom-, film- és kultúrtörténeti csemege bukkant föl a Nemzeti Archívum műsorkínálatában: Móricz Zsigmond novellaremekének, a Barbároknak 1966-os tévéfilm-adaptációja, Zsurzs Éva rendezésében. Az író körül aligha kell még egy tiszteletkört futni. Az elgondolkoztató érdekességet az csiholja, hogy ez az egyik első vállalkozás, amelyben a tág értelemben vett népi irodalom és vele együtt a modern magyar filmművészet bekopogtat a hazai televíziózásba. Móricz elbeszélésének visszafogottsága, szikársága már önmagában a puszták világát idézi. Végtelenbe száradó látótér, sorsával megbékélt síkság, csupán annyi rajta az élet, amennyi egyedül képes valahogy megkapaszkodni rajta. Pásztorok, nyájak, melegedők, gémeskutak. Vajon dráma vagy hétköznapi létfolyás, amit Móricz leír tömören fogalmazva, rövid, kényszeredetten pattogó, tájszólásokat használó párbeszédekben, a lélektani ábrázolás szándéka nélkül? Az egyik pásztor megöli a másikat és fiát, elkaparja őket, elhajtja állatait. Az áldozatot hiába keresi a felesége, bejárva az egész vidéket, álmatlanul telelve, tavasszal újra nekiindulva. Végül egy kutya bukkan rá a tetemekre, Bodri juhász szíjára. A gyilkos már őrizetben más bűntettek miatt, ezt az egyet nem akarja beismerni, de a szíj látványa megtöri. A vizsgálóbíró pedig ennyivel próbálja lezárni magába az ügyet: – Barbárok.
A magyar filmművészetet igazán nem vádolhatjuk azzal, hogy hátat fordított a falusi életnek, a benne fellelhető hagyományoknak és a vele foglalkozó irodalomnak. Ellenkezőleg, épp ebben az irányban kereste a kitörést a szalonvígjátékok futószalagjáról a megújulás. a művészi önkifejezés felé. Szőts István úttörő jellegű, klasszikus munkáit (Emberek a havason, Ének a búzamezőkről) követte a Talpalatnyi föld, a Ház a sziklák alatt, a Körhinta, a Csempészek. Majd jött a hatvanas évek új hulláma, a Sodrásban, a Tízezer nap és Jancsó Miklós kultikus alkotása, a Szegénylegények. És valahol itt érkezünk el a Barbárok feldolgozásához. Zsurzs Éva, szakítva a mindennapi gépies tévés gyakorlattal (amelynek technikai és feszített gyártásszervezési okai is voltak), megpróbál igazi, adekvát képi világot teremteni a novellából. Maga a törekvés ma is erős hatású, a konkrét megoldások már kevésbé. Ugyanaz a probléma jelentkezik, mint a korszak annyi rendezőjénél: bármennyire szeretnének kapcsolódni a megújulás áramlataihoz, nem igazán vizuális a látásmódjuk. Irodalmi szemléletet hordoznak inkább magukban, a képi ábrázolásról persze sokat tudnak, de kevéssé kreatívak benne.
Zsurzs Éva számtalan sikeres munkájával bizonyította, hogy varázslatos történetmondó. Nagyszerűen érzi a ritmust, az információadagolást, érzi és kibontja színészei esztétikumteremtő képességeit. Mindezzel itt sincs baj. Sikerül elkapni a történet lüktetését, irodalmi alaphangulatát, a színészek pokoli hitelesek. Mondjuk, volt kikből válogatni, nem volt gond Görbe János mellé kiállítani egy hús-vér juhászcsapatot. Horváth Teri így is felfedezésként hat. Az ő érdes falusi egyénisége sosem váltott ki igazi elismerést. Most láthatjuk, mennyire emblematikus és eredeti ez a típus, a fából vésett, munkába kortalanodott, alkalmazkodó, szótlan asszony, akit ő teremtett meg a magyar filmben. Egységes képi világot azonban nem sikerül létrehozni. Felvillan több beállításban Gaál István és Jancsó szikár, móriczos ábrázolásmódja, működik a puszta totálja, de a rendezőnő nem tud szabadulni a negyvenes-ötvenes évek lírai realizmusának örökségétől, keresi az arcok mögött, a szituációkban a lélektani síkot, az érzelmi azonosulást kiváltó elemeket, a zenei alátámasztást. Mintha attól félne, hogy ezek nélkül vontatott, „üres” lesz az elbeszélés, pedig épp a lirizálás teszi kissé elnyújtottá, mert egy helyben, az asszony reménykedő elveszettsége körül forog.
De hát attól is lehet kulturális kincs valami, hogy alapvetően hatásosan közvetít egy nagy irodalmi világot és hosszas művészettörténeti beszélgetéseket lehet folytatni róla. És ilyen találkozásoknál rendre felmerül a kérdés: miért nem készülnek ma nagy számban tévéfilmek, tévéjátékok? Lehet ezt könnyen magyarázgatni, új korszak, más funkciók, kevés pénz, de azért tényleg: miért nem? Ha már annyira nemzetinek hirdeti magát a kultúrpolitikánk, miért nem használja ezt a műtípust intenzíven akárcsak irodalmi értékek népszerűsítésére? Mi fékezi a közművelésnek ezt a formáját, amely egyébként sok alkotó és színész számára biztosítana valamennyire folyamatos megjelenési lehetőséget, igényes feladatokat? A minőségi köztelevíziózás igazi nagyüzem, nem pedig esetleges produkciók lejátszási platformja és olcsó propagandaműhely. A köztelevíziózással magasabb szinten kell kezdeni valamit. Főleg ahhoz, hogy valóban nemzeti legyen.
