„…a három Sárosival, ehemalige Stefanicsics…” (Kukorelly Endre)
Nagyjából két éve hangzott el a magyar miniszterelnök hírhedt kijelentése arról, miszerint „nem akarunk kevert fajúvá válni”, mert a magyar legfeljebb önmagával keveredik (érdekes, a magyarról mint olyanról mindig úgy beszél, mintha az egy személyben őfőméltósága lenne), s noha további megnyilvánulásaival azóta rég überelta ezt a bon mot-ját, sehogy sem tudom rajta túltenni magamat. Attól már az elején jóindulattal tekintsünk el, hogy faji keveredésen nem azt értette, amit értett, hanem csak úgy egyáltalán az etnikai, kulturális keveredésre, pontosabban annak tagadására kellett (volna) gondolnia. S tudom, hogy tudja, ebben a formában is balgaságot állít (persze annál rosszabb, mert olyanokat beszél, amit a szélsőjobb/ra hajlamos/ közönsége hallani szeret), s már röstellném is a trivialitások trivialitásokkal való cáfolatát, de nem hagy nyugton a dolog.
Pláne, hogy azóta a (jó, bár kissé rakoncátlan, olykor pragmatikusság vezérelten elpártoló) tanítványa, a napokban viszont nagyon is mellette hitet tevő szlovák miniszterelnök is megengedett magának hasonlókat, csak persze a szlovák nemzeti kultúra értelmezése kapcsán. (Világ nacionalistái egyesüljetek!) Róla sem gondolnám, hogy ne lenne tisztában kijelentései tarthatatlanságával, no de hát ő sem kisebb gazember az előzőnél. Hazudja, amit (vélt vagy valós) érdeke diktál. Kulturális minisztere viszont, aki erre még rátett egy lapáttal, alighanem (legalább) hiszi is, amit mond (noha, a biztonság kedvéért, ő azért Ausztriában lakik), miközben minisztériumának egyik magas ragú munkatársa nem tudja eldönteni, hogy a Föld gömbölyű-e vagy lapos. Nem vicc! Ezt tényleg teljes komolysággal fejtegette nem is oly régen. Ez utóbbi kapcsán (ahogy a jó Esterházy megjegyezte: „az ember bizonyos szint fölött nem süllyed bizonyos szint alá”) aztán már tényleg nem szeretnék pro és kontra érveket felsorakoztatni, de a keveredéshez azért csak hozzáfűznék ezt-azt… Noha itt is rezeg a túl mélyre állított léc.
***
„A kultúra önmagában a sokszínűség” – említette a közelmúltban valaki. (Tényleg nem tudom visszaidézni a forrást, de nem hinném, hogy kopirájtos lenne a felismerés.) Mindenesetre ebből lehet (kell!) kiindulni, ha a kultúráról akarunk gondolkodni. Kultúra – értsünk alatta bármit is, s most ne komplikáltan gondolkodva, az egyes kultúra-definíciókat ízlelgetve, szemléletmódokat mérlegelve, hanem csak úgy, köznapi módon. Amit, többé-kevésbé hasonló módon gondolunk a kultúráról. Ami összeköt és elválaszt… Erről jut eszembe, mintha fiziológiailag két embertípus létezne. Az egyik, aki azt vizslatja (és meg is találja), ami a másikkal összeköti, s a másik, aki folyamatosan azt keresi, ami őket elválasztja. És ő is megtalálja a magáét. Az etnikus specifikumot.
***
A Magyar néprajzi lexikon meghatározása szerint az etnikus specifikum olyan kulturális jelenség, amely „hosszabb időszakban sajátos, abban az értelemben, hogy csak az adott etnikum kultúrájában található meg, ott általános, más csoportoknál viszont hiányzik vagy csak másodrendű”. Majd a továbbiakban: „Az etnikus specifikum, történeti kategória lévén, változik, de a fogalom lényegéhez tartozik viszonylag tartós – legalább néhány százados – fennmaradása és elkülönültsége.” A szócikk szerzője, egykori tanárom, Barabás Jenő egyetlen konkrét példát sem említ, majd elismeri, hogy „a mai körültekintőbb s módszeresebb vizsgálat csak ritkán igazolja az etnikus specifikum jelentkezését, de létezését nem tagadja”. No, hát akkor én most ezt ünnepélyesen tagadom. Illetve az egyetlen közös nevező, mint kulturális képződmény, a nyelv lehet. Ezen túlmenően semmi. És éppen azért, mert (nem csak!) Európa népei évszázadokon (sőt, évezredeken!) keresztül annyit keveredtek, olyan sok kulturális jelenség kibocsátói, közvetítői, továbbadói és befogadói voltak, hogy az egyes nemzeti kultúrák legfeljebb egy nagy kulturális egység regionális variánsainak tekinthetőek. És ezek a regionális variánsok további kisebb egységekre tagolódnak.
***
Itáliát (családilag) nagyon szeretjük, ha csak módunkban áll nyaranta szűk két hetet eltöltünk ott. Jobbára északon. Letudva a nagyokat, Rómát és Nápolyt, Veronát, Firenzét, Milánót, Ravennát, Velencét, Páduát és Vicenzát, a kicsiket szeretjük felfedezni. Tavalyi nagy rácsodálkozásunk Bassano del Grappa volt. Egy kisváros, Trentótól délkeletre, Vicenza közelében, sok-sok csodával, de most csak a múzeum bámulatos antik kerámiagyűjteménye kapcsán hozom szóba, amely Lorenzo és Virgilio Chini, apa és fia gyűjtőszenvedélye nyomán keletkezett, s vált a XX. század végén közkinccsé. Voltaképpen az antik görög kerámiaművészet kisugárzásait, a görög kolonizáció folyományaként kialakult (nyilván a helyi hagyományokat is magába olvasztó) provinciális variánsait példázza szemléletes módon. A motívumvándorlás, valamint a régi és az új, a helyi és a „globális” keveredése jól tanulmányozható a kiállított attikai, anatóliai, Fekete-tenger-partvidéki, észak-afrikai, itáliai darabokon.
***
A Magyar Nemzeti Múzeum Magyar menyasszony címen hirdetett időszakos kiállítása talán még mindig látogatható. Eszembe jut, hogy a kilencvenes évek közepe táján a Szlovák Nemzeti Múzeum turócszentmártoni Néprajzi Múzeuma Svadba na Slovensku (= Lakodalom Szlovákiában) címmel rendezett kiállítás, aminek keretében a szlovák mellett a (szlovákiai) magyar, a német, a roma, a zsidó, az ukrán és talán még a horvát lakodalmi szokások tárgyi anyagát mutatták/mutattuk be. Először Turócszentmártonban, majd Pozsonyban is, és még Szlovákia több városában. A pozsonyi állomás során az akkori köztársasági elnököt, Michal Kováčot és feleségét én kalauzoltam a magyar részlegen. A vállalkozás vezérideája (Vladimír Mečiar nem tudom hányadik országlása alatt! – talpnyalói szegény Kováčot akkor már kerülték, mint a pestisest), szóval a vállalkozás vezérmotívuma az volt, hogy Szlovákia multietnikus ország. Tehát nem „szlovák lakodalom” van, hanem „szlovákiai”. Igen. Magyarország is multietnikus ország. Nemcsak a „nagy”, hanem a mostani, a „kicsi” is.
***
Bod Péter egy, a Jadviga párnája tótkomlósi forgatásának huszonötödik évfordulóján tartott pódiumbeszélgetés kapcsán a többi között a magyarországi filmes kultúra támogatásának alakulásairól írt nem is oly régen a Népszavában (Bod Péter: Jadviga párnája, 2024.04.22.). Noha kétségtelenül nem attól zseniális (bár attól is!) a regény (meg a film), hogy szlovák környezetben játszódik, hiányolom a cikkből az erre való (legalább) utalást. Závada Pál jó érzékkel, egyedi módon ötvözi ugyanis a regényben a magyar irodalmi nyelvet és a helyi szlovák dialektust, miközben nem tudom nem megjegyezni, hogy a Jadviga zsenialitása a szlovák fordításban (Jadvigin vankúšik – Renata Deáková munkája) még kézenfekvőbben mutatkozik meg, ahol az irodalmi szlovák nyelv élesen elválik a tótkomlósi dialektustól. A magyar szöveg ezt nem tud(hat)ja visszaadni. S az a tény, hogy ez utóbbi, tehát a részbeni kevertnyelvűség már nem is téma egy magyar reflexióban, az orbáni nem keveredünk tételt juttatja az eszembe. Tényleg úgy keveredünk, hogy észre sem vesszük.
***
Ide kívánkozik egy másik Závada-mű, a Milota egy passzusa:
„… mert nem feltétlenül fedik egymást a mi hazánk történetének szereplői a mi elődeinkkel. Így hazai méhész-elődeink sem azonosak a mi elődeink méhészeivel. A mieink a mieinkkel. Attól függ ugyanis, hogy kik a »mieink« és hogy mi az a »mi«.
Mi magyarok?, mi tótok?, mi kárpát-medenceiek?, mi magyarországiak? (de mikori magyarországiak?), mi felvidékiek? (de felvidéki magyarok vagy felvidéki tótok?, és persze megint kérdés a mikor!), vagy mi alföldiek?, mi alföldi szlovákok? (és magyarok és egyebek?), mi tót ajkú magyarok? (amit jó ideje helyesebb volna már úgy mondani, hogy magyar ajkú tótok, pontosabban szlovák származású, de jobbára magyar ajkúak), vagy kicsodák?”
Kell ehhez bármit hozzátenni?
És én még a szlovák nemzeti étel, a juhtúrós galuska (bryndzové halušky, amit a magyarok gyakran sztrapacskaként emlegetnek – helytelenül, de ne bonyolítsuk!) román eredetéről, a magyar aratási ünnep (Kovács Ákos által oly szépen feltárt) kitalált hagyományáról, a világörökség részének nyilvánított „magyar” busójárás sokác eredetéről akartam itt értekezni. Alapvetően magamat is unva, nem beszélve arról, hogy jelenleg (hál’ Istennek) csak leírni, s nem kimondani kell a nyelvtörő „sokác szokást”…
***
A Klagenfurt közeli emmersdorfi Dobernig-szálló tulajdonosának mondom, hogy híres család lehet ez a Dobernig, hiszen az egyikükről még utca is el van nevezve. Egy pillanatig gondolkodik, aztán a homlokára csap, hogy ja, persze, az apósa, Josef Dobernig, aki sokat tett a templomért, ezért az oda vezető utcácskát róla nevezték el. Megjegyzem, hogy a Dobernig szlávos hangzású név, amin elcsodálkozik, de aztán, némi tűnődés után közli, hogy nem tudja ugyan, de elképzelhető, hogy az apósa valahonnan máshonnan költözött ide. Dehogyis! Itt született, élt és meghalt. Felvilágosítom, hogy itt történetileg éltek (és élnek!) szlovének, a Dobernig név pedig németül valami olyasmi lehet, hogy Wohltäter, Gutmütig… Szóval: jótevő. Nomen est omen, mert, hogy ezek szerint valóban az volt. Meg hogy a Kogelnig, a szomszédos család, valami olyasmit jelenthet, hogy Berger, Bergwohner… Hegyi, hegylakó. De szemmel láthatóan nemigen érdekli a nyelvészkedésem.
Közben átvillan az agyamon, hogy a mi családi legendáriumunk szerint sem voltak nem magyar őseink, miközben a Szedlár és a Bircsák nagyanyáim, ugye, nevük alapján egyértelműen szlovák gyökerűek lehettek, a Liszkaiak meg alighanem Liszkóból származnak (liszkói = liszkai), s minden bizonnyal a török után húzódtak délre, hogy aztán elmagyarosodjanak. Anyai nagyapám, a Vincze a vélhetően egyetlen magyar ág. Négyből egy. És ezt csak utólag következtetem ki. Ahogy szülőfalum, Köbölkút családjainak, a Bittereknek, Hallbauereknek („Holpavel”), Hausknechteknek („Hasznek”), Hogenbuchoknak, Hollereknek, Kasznereknek, Nágeleknek, Smídeknek, Sillingeknek stb. halvány rózsaszín fogalmuk sem volt arról, hogy eleik bizony nem magyarok voltak.
És még hogy a magyar az nem keveredős fajta…
***
Szóval Itália „kis” helyeit szeretem. Nem a sznobok által megrohamozott örökzöldeket, hanem a jórészt ismeretleneket. Az én sznobizmusom ebben a formában nyilvánul meg. Az idei felfedezés: Cividale del Friuli. Északon, Udine közelében. Az óvárosba a mély medrű, szakadékosan vadregényes Natisone folyócskán átívelő régi hídon, az Ördög hídján (Ponte del Diavolo) jutunk be. („Csak itt, csak most, csak nekünk” a legenda: az építkezés során annak idején folyamatosan összeomlott, majd paktum az ördöggel, aki a hídon elsőként átkelő lelket kérte cserébe, az építők trükkösen kutyát szalajtottak át próbaként, ezzel verve át az ördögöt. Nota bene: Eurázsia-szerte ismert vándormotívum) A város kapcsán viszont ami igazán érdekes és tanulságos, az a longobárdok szerepe és öröksége. Valahonnan (Jütland), valamikor északról indultak, s ha jól emlékszem az Elba tájékán markánsabbá válva vonultak tovább, délkelet felé (Dél-Morvaország), majd a Kárpát-medencében telepedtek meg, ahol az avarokkal előbb szövetkeztek, majd (rossz szomszédság avar átok) Észak-Itáliába nyomultak. És éppen itt, Cividale del Friuli térségében hozták létre hercegségüket, majd – miután egész Itália meghódításáról ábrándoztak – talán Kis Pippin segedelmével neutralizálták őket. (Mindez a Cividale del Friuli-i múzeumi információk és megboldogult régészeti tanulmányaim morzsáinak összeillesztgetése alapján, elég pongyolán van elmesélve, de talán a lényegnek megfelel.) Népileg eltűntek, nyelvük megszűnt (leszámítva néhány személy- és helynevet, például: Lombardia), s a későbbi olasz nemzet alkotóelemei lettek. Közben eszembe jut Massimo d'Azeglio híres, 1861-es mondása: „Megcsináltuk Olaszországot, ami hátravan: az olaszok megteremtése…” Nos, ezeknek az olaszoknak (akik ha léteznek egyáltalán), nyilván az észak-olaszoknak a létrejöttéhez járultak hozzá a longobárdok. Szóval kicsit keveredtek, ugyebár. Ahogy minden európai nemzet, s ezt a longobárd-olasz vonalat most csak azért említem, mert friss élmény, de a hasonló példák, az észak-morva-szlovák vlachok (valasy), gorálok (ad notam: Kogelnik), a magyar jászok és kunok, palócok, bolgárok s a többi és a többi…) – tényleg vég nélkül sorolhatók lennének. Nos, ezeknek a longobárdoknak Cividale del Friuli környékén a XIX. század elejétől hét temetőjét tárták fel, s ebből a hihetetlenül csodásan gazdag leletanyagból a mostani látogató elképesztően tanulságos darabokat vehet szemügyre. Kultúrák, vallások találkozása, egymásba szívódása, az antik örökséggel keveredő északi motívumok, amire Bizánc rányomta a bélyegét, az ariánus kereszténység egy ideig államvallás lett, s végül az egészből az erősebb, a nyugati kereszténység győzelme. Mindez sajátos etnikus jegyekkel, s a kérdés: mennyire kereszténység előtti, mennyi benne a zsidó, az ariánus, mennyire nyugati keresztény, mennyire barbár, mennyire északi, mennyire keleti ez az új kultúra? Szétszálazható-e ez egyáltalán? Megfordítom: szétszálazandó-e?
***
Az idén tavasszal az MTA Domus ösztöndíjprogramjának köszönhetően másfél hónapot töltöttem Budapesten. Mivel a közelben laktam, sok sétát tettem a pompás Városligetbe. Most már értem azokat, akik évekkel ezelőtt hatalmas platánfákhoz láncolták magukat, hogy megakadályozzák azok kivágást. Valami csoda? Talán szebb (noha nyilvánvalóan kisebb) mint a müncheni Englischer Garten. Kisebb-nagyobb sportpályák, röplabdázó, kosarazó, focizó fiatalokkal. Az egyiken csupa ébenfekete fiatal, nagyjából harmincas férfiak, de egy nő és egy apró gyerek is van köztük. A többi pályán kelet-ázsiai, indiai, arab kinézetű fiatalok közép-európai fizimiskájúakkal. Amott meg egy fekete apuka focizik a fűben háromévesforma kisfiával. Eszembe jut a botrányos kijelentés: „nem akarunk kevert fajúvá válni”. Most azt leszámítva, hogy ez mind történetileg, mind aktuálisan nettó badarság (hiszen ha akarunk, ha nem, amióta a Kárpát-medencében vagyunk, no meg persze előtte is, reggeltől napestig csak keveredünk, keveredünk és keveredünk) – a magyar miniszterelnök efféle kijelentései lehet, hogy ideig-óráig szavazatokat hoznak, de hosszútávon, nem biztos, hogy kifizetődőek. Itt élnek ezek a vagy már magyar állampolgárok, vagy az állampolgárság odaítélésére várók, s akkor annak az országnak a miniszterelnöke, aminek már állampolgárai (vagy azokká szeretnének válni), ilyen, enyhén szólva barátságtalan módon nyilatkozik róluk. Majd ha szavazhatnak, vajon szavaznak-e az ilyen politikusra? Persze az még odébb van.
A Vajdahunyad vára mellett kötök ki, s rosszul emlékeztem, úgy hittem, hogy az építmény és a jégpálya közti ösvényen eljutok a Hősök terére. Tévedtem, viszont így Hunyadi János szobrához keveredem, ami szintén a miniszterelnöki bon mot-ra emlékeztet: fajilag nem keveredős fajta a magyar. Mesélhetne erről maga Hunyadi Oláh János is, akinek román származását mai történelmi ismereteink biztosra veszik. S akinek anyja alighanem görög volt. Szóval, a törökverőtől visszafordulva, jeles magyarok mellszobrai előtt haladok el: Mitterpacher Lajos, Tessedik Sámuel, Áchim L. András (Ondrej L. Áchim)… Magyarokká váltak ők, rendes magyar állampolgárokká, az kétségtelen… Csak az a fránya keveredés…
Aztán már a Szépművészeti Múzeumban a klasszikus ókort nyitó panel a kultúrák uniójának mondja a Mediterrán térséget: „A klasszikus ókori kultúrák közös tulajdonsága, hogy mindig nyitottak voltak máshonnét érkező hatások befogadására. Ez a konnektivitás, a más kultúrákat készséggel befogadó nyitottság a klasszikus ókor egyik alapvonása – az egyik legfontosabb örökség, amelyet tőlük kaptunk.”
Hát, így…