Február másodikáig számomra az egyetlen izgalom legfeljebb egy alliteráció volt, ami a magyar rögvalóság megszokott mindennapjait leírja. A belenyugvós unalomban alliterációkon, a szavak kezdő mássalhangzójának egyezőségén járt az agyam. Például így: „A feldúlt fülkeforradalmárok felvonultak a forrongó filoszok felvilágosult foteljei felé, felindulásukban végképp véget vessenek a váltógazdaság világának, lesöpörjék a liberalizmust löttyös lelkesedésükben.”
Éppúgy hozzászoktunk az unalomhoz, mint a Kádár-rendszer három évtizede alatt. A mi életünkben már úgysem lesz változás, az Orbán-rendszer ugyan nyíltan még nem az orosz szuronyokon ül, de választásokon nem váltható le. Másra meg sem erő, sem akarat, sem képesség, sem terv, sem igény nincs.
„A VILÁG ELFÁRADT MÁR SZAGOSODNI. UNTA...” (JÓZSEF ATTILA). Az ellenzék pártjai képtelennek bizonyultak felismerni, hogy az európai parlamenti választásoknak az a tétje, hogy milyen mértékben járul hozzá Orbán Magyarországa a szélsőjobb európai megerősödéséhez. Ebből a szempontból a legfontosabb magyarországi stratégiai cél az lehet, hogy egyetlen szavazat se vesszen el, amit "nem Orbán"-ra és nem a fasisztákra adtak. A személyes egzisztenciális érdekeken túl majdnem mindegy, hogy a mérsékelt európai pártcsaládok között (néppárt, szociáldemokraták, liberálisok) milyen arányban oszlanak meg a magyar választók által Strasbourgba küldött képviselők.
Ehhez persze távlatos gondolkodásra, széleskörű és egységes választási szövetség létrehozására lett volna szükség. Ehelyett – mint az ázott csirkék – az ellenzéki pártok egy része a tyúkanyónak látszó Demokratikus Koalíció szárnyai alá húzódott, más részük (pl. a Momentum) bombasztikus szövegekkel – mint a sötét erdőben hangosan fütyörésző, félős kisgyerek – az önállóságát őrizte, míg a nem fasiszta maradék Orbán szatellitjévé vált. Miközben vezetőik, az őket favorizáló „független” elemzők, a magukkal elégedett tudósok mindegyike százszor leírta, hogy a választási szabályok, a választás médiakörnyezete, a felhasználható erőforrások aránytalansága kizárólag Orbánt támogatja, mégis tovább küzdöttek az Orbán által kialakított ketrecben, Orbán szabályai szerint.
Mintha az ellenzék vezetőit, elemzőit, bölcs tanácsadóit nem is érintette volna meg a hálózati társadalom valósága, a közösségi média megjelenése és ehhez igazodóan a reagálás és a kigondolás szükséges idejének radikális megrövidülése. (Ja, ha valakit oldalszámra fizetnek, akkor százoldalasban gondolkodik.) Az ellenzéki térfélen az egyetlen innováció az előválasztás intézménye volt, de elmaradt a háztól-házig, telefontól-telefonig folytatott folyamatos agitálás, a helyszínen történő, valóságalapú kontaktusépítés.
Megmaradt a lassú, nehézkes, fotelból történő és kerekasztalok melletti gondolkodás, nem léptek ki a térbe, nem váltak „utcaharcosokká”, nem törekedtek arra, hogy fizikailag is megérintsék a választót, hogy „emberközelbe” kerüljenek. Ennek elmaradása miatt az Orbán szabályai szerint folytatott játékban rendre alulmaradtak, labdakezelésük lassabb, érvelésük nehézkesebb, mondatfűzésük hosszadalmasabb. Az ellenzék pártjai még „előltöltős” (ám míves) puskával lőttek, miközben már régen hátultöltős fegyverre kellett volna áttérni.
Nem véletlen, hogy az ellenzéki vereségeket újabb vereségek követték, ahogy az osztrák hadsereget is egyre-másra győzték le Solferinótól Königgrätzig. Az egyre hosszadalmasabb magyarázatok a vereség okairól a közönség számára nem pótolták a katarzist, amelyet a kudarc csalódottsága miatt egyre jobban felgyülemlő, levezetésre váró feszültség pozitív mozgósító erejétől vártak. A közönség megszokta az ellenzék egyre unalmasabb készülődését az összefogásra, programjainak az alig olvasott lapokban való csiszolgatását, a teátrális és kimódolt megnyilatkozásokat, a megrendezett és ezért hatástalan TV vitákat.
Az egymás után szükségszerűen bekövetkező vereségek unalmas egyhangúságát semmi sem látszott megtörni. Az ellenzék vezetői az idő érlelő erejében bíztak. Nem ismerték Marxnak A "falopási törvény" vitájához írott cikksorozatát, amelyben leírja, hogy az időnek kétféle szerepe lehet: vagy érlel, vagy rohaszt. Úgy tűnik, a magyar ellenzék esetében a második hangsúlyosabb.
A VÉLETLEN MINDIG VÁRATLAN? A megszokásnak ebbe az évtizedes nyugalmába robbant bele Magyar Péter. A kegyelmi ügy véletlen nyilvánossága, az azt kísérő tömegfelháborodás, a semmiből támadt influenszer tüntetés és ennek hullámán a Magyar Péter leleplező hangfelvételét felkonferáló, radikálisnak látszó Partizán interjú, majd a tömegdemonstrációk márciusi tizenötödikei főpróbáját követő, a közösségi média aktív használatára építő országjárás megzavarta a beletörődés nyugalmát.
A 2022-es országgyűlési választások utáni reménymentes hangulatot nem fordította át a dac dühös dinamizmusává még az Európa bajnok fogyasztói áremelkedés, a gazdasági növekedés kifulladása, a magasra szökkenő költségvetési és külső mérleg hiány sem, pedig a bölcs elemzői-tudósi jövendölés éppen erre, a gazdasági romlás miatti rossz hangulat ellenzéki esélyeket "automatikusan" javító hatására hivatkozott. Az sem galvanizálta életre a hazai demokratákat, hogy az európai választások évében Orbán egyetlen mentőkötele Trump elnökként való visszatérése, meg hogy végképp hozzátapadt a keleti despotákhoz (Hszi Csin-Ping, Putyin).
Pedig a bölcs elemzők még Magyarországon is hallhatták, hogy az amerikai demokráciát, annak teljes felforgatása érdekében Trump – győzelme esetén – egyetlen napra fel fogja függeszteni, így a magyar demokratákat az Európai Unió demokratikus pártcsaládjainak összefogásán alapuló szövetségén kívül nem támogathatja senki. A magyar ellenzék jámbor vezetőinek meg bölcs tanácsadóiknak a költőt idézve kellett volna maguktól is kérdezniük: „Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé?”
A megszokott unalom okán érthető mind az Orbán-diktatúra zsoldosainak, mind a lankadt ellenzéknek a reakciója Magyar Péter váratlan berobbanására. Hiszen Magyar Péter még a televíziókban szokásos figyelmeztetést sem játszotta be számukra a feltűnése előtt: „Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy a műsorszám a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokat tartalmaz, továbbá esetleg a személyiséget károsító magatartásminták láthatóak.”
Mindkét, a lövészárokba magát évtizede beásó oldal a szokásos fordulatokat használva próbálta kiűzni a váratlan betolakodót. Orbánék megpróbálták Magyar Pétert begyurcsányozni vagy besorosozni, Gyurcsányék pedig rendesen orbánozták, sőt a Messiásként feltűnő fasiszta-populista diktátor veszélyét is láttatni igyekeztek benne. Mindkét oldal a legnagyobb egyetértésben próbálta a nők verőlegényének, agresszorának beállítani, hogy folyamatos karaktergyilkolással fosszák meg vonzerejétől.
Szerintük Magyar Péter egy senki, aki csak volt feleségének köszönhet mindent, a szoknyája mögé bújva élvezte az életet, majd a megromlott házasság miatti feszültségét agresszióval, tombolással vezette le. Volt feleségét is mozgósították ellene, hogy a nyilvánosságra hozott hangfelvétel átütő erejét azzal mérsékeljék: Magyar Péter nemcsak feleségverő, de haszonleső is. Igaz, nem idézték Varga Judit elhíresült mondását, hogy igazságügyi miniszterként azért nem írta alá a családon belüli erőszakról szóló nemzetközi egyezményt, mert „Az Isztambuli egyezmény politikai hiszti”
Minthogy a kormányzati, Orbán által elrendelt pedofilmosdatás miatti népfelháborodás mélységét - az influenszereken kívül - egyedül Magyar Péter vette észre, és ennek hullámát meglovagolva lépett ki a politikai térbe, így a máskor jól bevált vádaskodások leperegtek róla, sőt ingyen biztosították számára a közismertséget. Soha ilyen olcsón nem vásárolt magának népszerűséget politikai szereplő, mint amikor Orbánék milliárdos, Gyurcsányék százmilliós ellenreklámjának gyümölcseit aratta le.
Ahová Magyar Péter - Nagy Ervintől kölcsönzött – furgonja platóján nem jutott el, oda eljutott a beszédeinek, megjelenéseinek felvétele. Amire a közösségi média használatával, a mind gyakrabban érdeklődő - leleplezésére fenekedő – tv-k, újságok riportjaival nem lett volna képes, azaz hogy ráirányítsa a figyelmet az Orbán-diktatúra romlottságára, mindent besározó természetére, azt megtették helyette amegszokott komfortjukból kibillentett médiamunkások, az értelmiséginek mondott elemzők. Ráirányították a figyelmet, hogy valóban lehet más a politika.
Azt mindig is tudhatta a közönség, hogy az Orbán-rendszer egy körmönfontan. „tégláról-téglára” felépített diktatúra, de a pedofilmosdatás nyomán ismerte meg, hogy milyen mértékig romlott és mocskos is. Ám ami eddig csak sejtés volt, hogy az ellenzék pártjai impotensek, hogy képtelenek együttérezni a közönséggel, azt a pedofilbotrány miatti művi, affektált felháborodás életidegensége leplezte le. Magyar Péter mellett a legradikálisabb ellenzéki néptribun is papirosízű, kimódolt maradt.
A világ röheje, hogy az ellenzék igen tiszteletreméltó elemzői, celeb riporterei, mélyérzésű filoszai nem a saját pártjaik tehetségtelen vezetőit bírálják, hanem Magyar Pétert, vagy rosszabb esetben a közönséget, hogy miért hallgatnak az úgymond hamis prófétákra.
AMI HÁTRAVAN. Egyetlen mondatban: a hosszú menetelés. Bár ennek a csengése Mao Ce-Tung óta nem egyöntetűen pozitív. Az európai választások során felvillantott újszerű „közönségtalálkozók” csak a kezdetet jelentik. Nem véletlen, hogy valamennyi lakott település felkeresését hirdette meg Magyar Péter, éppen Magyarország uniós elnökségének idejére. Láthatja, hallhatja minden európai, hogy a zsarnokok hálójában vergődő Orbán országában még nem mindenki vált Putyin, Hszi Csin-Ping, Trump palotapincsijévé.
Az országjárás folytatására, a személyes találkozók útján folytatott közösségépítésre már csak azért is szükség van, mert az európai választások tanulsága, hogy a kisebb települések makacsul őrzik az Orbán-rendszer változásellenességét. Persze, erre nemcsak az lehet a közkeletű magyarázat, hogy ide nem jut el más hír, mint amit a „királyi TV” közvetít, hanem az is, hogy az itteni szavazatszámláló bizottságokban ellenzéki résztvevő sincs, így könnyen lehet a még nem megjelent szavazóknak a szavazási határidő letelte előtt – akár egy órával is - „segíteni”, hogy mozgóurnával vagy más „segítséggel” gyakorolhassák jogaikat.
Ha abból indulunk ki, hogy Magyarországon több mint tízezer szavazókör van, és ezek felébe a statisztikai átlaggal számítva sem juthatott el az ellenzéki pártok mindössze ötezer delegáltja, akkor világos, hogy a falvakban az történik, amire Orbán számít. (Tisza 1871, DK-MSZP-Párbeszéd 1303, Momentum 1048, Jobbik 664, Kétfarkú 460.)
Már annyiszor hallottuk az ellenzéki pártoktól, hogy „felszántják” a vidéket, aztán vagy eke nem volt, vagy ló, legfeljebb az ökrök kérődztek a vályúnál. Most Magyar Péteren a sor, hogy tanuljon és hosszú menetelésbe fogjon. Ellendrukkerekben nem lesz hiány. Akkor is: „Nulla dies sine linea!”
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.