Talán égi jel volt, hogy ugyanazon a napon születtek mindketten: 1935. június 13-án. A lány Marokkóban, a fiú Bulgáriában. Párizsban találkoztak ‒ a fiatalember portrét festett a francia lány rokonairól ‒, és egymásba szerettek. Noha a lány már menyasszony volt, titokban viszonyt kezdtek a bevándorló szegényes kis albérletében, a rue Saint-Louis en l’Île-en. Mámoros-bolondos ötleteik támadtak, például hogy be kellene csomagolni a Diadalívet.
Hriszto Javasev (1935‒2020), a szófiai képzőművészeti akadémia diákja prágai tanulmányúton fedezte fel magának Picasso és Miró festészetét 1956 őszén, amikor Budapesten kitört a forradalom. Az orosz invázió hírére látta be, hogy a Balkán reménytelen, jó esetben szocreál propagandát pingálhatna.
Egy vasutast lefizetve, tehervonat leplombált vagonjában jutott Bécsbe, majd ‒ a menekülttábor és egy genfi autómosó érintésével ‒ a francia fővárosba.
Jeanne-Claude Denat de Guillebon (1935‒2009) katonatiszt apja a gyarmatokon szolgált családostul, ezért lett kislányának szülőhelye Casablanca. A kitűzött esküvőt megtartották ugyan, de a nászútról hazatérve a fiatalasszony benyújtotta a válókeresetet, Cyril fia már bolgár szerelmétől fogant. Így indult hódító útjára a múlt század második felének legeredetibb, legvitatottabb művészpárja: Christo és Jeanne-Claude.
Monumentális, múlékony térprojektjeik hozták meg nekik a világhírt. Sydney-nél becsomagolták a tengerpartot (1969), Száguldó kerítést állítottak Kaliforniában (1976), bekereteztek egy floridai szigetcsoportot (1983). A párizsi Szajna-híd, a Pont Neuf beburkolása (1985) után a Csendes-óceán két partján ernyőket szúrtak le „egymással szemközt”, Japánban és Amerikában (1991). A Diadalívet az ő terveik alapján, de már csak haláluk után rejtették lepelbe (2021).
Nagy művészek voltak vitán felül, már ami a finanszírozást illeti: méregdrága performanszaik megvalósítására mindig sikerült szponzort keríteniük. Amúgy sokakból váltottak ki értetlenséget. A Wikipédia megfogalmazása szerint „a magányosság és természeti-történeti homály költői feldolgozása helyett valamiféle világi-kozmopolita atmoszféra számára hozták létre ugyanebből a közegből származtatható műveiket”.
Bevallom, erre így konkrétan nem gondoltam, viszont tanúsíthatom: különleges élmény volt a Reichstag becsomagolása Berlinben (1995). Martos Tamás operatőr kollégámmal tudósítottunk róla, ahogy ipari alpinisták jelképes fátylat borítanak a múltra. Emlékezetes forgatás volt, közben ázsiai turistalányok zsongtak körül, a kamerába integettek, mert felfedezték a logót ‒ és benne akartak lenni az MTV-ben.
Ám a Music Television stábjával nem cseréltünk volna a világ minden kincséért sem, mi, a szerencsés kivételezettek, akik Bánó András műsorában dolgozhattunk. Mert kivételes szerencse és megtiszteltetés volt vele dolgozni. Miért mesélem ezt éppen most? Bánó András Pulitzer-emlékdíjas újságíró, szerkesztő, a magyar televíziózás örökifjú nagy öregje, az én tévés apukám 75 éves. Boldog születésnapot, Isten éltesse sokáig!