A propagandák versenye a külpolitika kulcskérdése. Gratz szavai nemcsak az általuk képviselt konzervatív-szabadelvű körök véleményét tükrözték a Horthy-kor kezdetén. Hasonlóan vélekedett ekkor a nacionalista-konzervatív elit, amely az establishment központi elemét alkotta, de sok liberális és baloldali ellenzéki is. Trianont a nemzetiségek propagandagyőzelmeként értékelték. Mindenki felismerte – s ezt fontos első helyen kiemelni –, hogy a mobilizált tömegtársadalmak immár alakítói a külpolitikának. Többé nem csak a konferenciatermekben döntenek frakkba öltözött férfiak nemzetek jövőjéről: a hangjukat hallató nagy tömegek kívánságát nem lehet majd figyelmen kívül hagyni. Ezért is érezték értelmiségiek, üzletemberek és politikusok egyaránt úgy, hogy „a propaganda korában” élnek – aki megnyeri egy vagy több nagyhatalom választóinak rokonszenvét, annak ügye jó eséllyel haladhat majd a megvalósulás felé.
A korszak sajátos jellemzőjeként tartották számon, hogy az országoknak immár el kell számolniuk belső viszonyaik milyenségével. Ma ezt úgy mondanánk: felismerték, hogy a transzatlanti világban legalábbis elvi szinten a demokratikus-liberális normáknak való megfelelés befolyásolja egy-egy ország megítélését a többi szemében – tehát a szereplők presztízsét. Amikor brit vezetéssel baloldali nemzetközi delegáció érkezett Magyarországra feltárni az ellenforradalom győzelme utáni viszonyokat, nemcsak Teleki Pál külügyminiszter és miniszterelnök kérte például a hajmáskéri internálótábor „rendbetételét” – sokak számára világos volt, hogy az ország alapvető nyersanyagokkal való ellátása nem utolsósorban attól is függhet, mennyire tartja be Magyarország a jogállami normákat.
Ma már nehéz talán elképzelni, de 1920-ban azt is egyetértés övezte, hogy a „trianoni farsang” hamarosan véget ér, s valamilyen át- vagy visszarendeződés fogja orvosolni a világháborút lezáró békerendszer kirívó hibáit – első helyen természetesen Magyarország státuszának, ha nem is régi területének helyreállításával. A revíziós tüntetésekre, a Területvédő Liga eseményein való megjelenésre a szabadkőműves-progresszív Világ éppúgy buzdított, mint az ekkorra nemzeti-konzervatívvá vált Budapesti Hírlap. Nem csak az új rend korifeusai nyilatkoztak reménykedve – így Teleki Pál több ízben – a béke módosításának lehetőségéről, de számos progresszív szellem, első helyen a pacifista mozgalom vezéralakja, Giesswein Sándor is bízott a közelgő fordulatban, csak ő nem valamely nagyhatalom támogatásában, hanem egyesen az újonnan létrejött Népszövetség fellépésében hitt. Tapasztalt politikusok – a már idézett Gratz, Apponyi Albert, Bethlen István – bajszukba-szakállukba ugyan bele-bele morogták, hogy túlzó reményeket támasztani nem lenne szabad, ám annál bölcsebbek voltak, semhogy a rossz hír hozójának szerepét felvállalják.
Közös volt tehát a polgárháborús időszakát félig-meddig lezáró Magyarország elitcsoportjainak külpolitikai világképe? A nemzetközi rendszer kényszerei olyan erővel nehezedtek volna a csonka országra, a legyőzött és kivérzett társadalomra, hogy annak egymással vetélkedő vezetői sem tehettek mást, mint elfogadták az új rend alapvetését, s ehhez igazították javaslataikat? Erről szó sem volt, minden, a körülményekre vonatkozó egyetértés dacára. A külpolitika maga is átideologizálódott, amit a történész önmagában is válságtünetként értékel, mivel arra utal, hogy megszűntek a hosszabb távú diplomáciai cselekvés és érdekképviselet lehetőségei. A társadalmi-világnézeti törésvonalak ekkora végérvényesen felszabdalták a magyar külpolitikai gondolkodást, amelynek kohéziója száz év alatt sem állt helyre.
Az ún. idealista tábor – akiknek gondolkodása rokonságot mutatott Károlyi Mihály 1918-as világnézetével – a hatalom sáncain kívül rekedt, és társadalmi hatása is korlátozott maradt. Ez a marginalizáció részben annak volt következménye, hogy egy nyugati és pacifista, majd egy keleti és forradalmi kísérlet kudarca kötődött a baloldal polgári demokratikus, szociáldemokrata és kommunista képviselőihez. A progresszív katolikus pap Giesswein Sándor vezette egykori I. világháborús békemozgalom is sokak szemében gyanús volt. A külpolitikai idealizmus defenzívába szorult itthon maradt vagy hazatért képviselői a trianoni békekötés idején elsősorban azt igyekeztek demonstrálni, hogy a mainstreamhez hasonlóan elutasítják azt, s csak az ezt követő években artikulálták alaposabban külpolitikai platformjukat – azonban komoly hatás nélkül. Programjuk mögött az általuk sokat hivatkozott brit idealistákhoz (Alfred Zimmern, Leonard Woolf, Norman Angell) hasonlóan az a meggyőződés húzódott meg, amely szerint lehetséges és szükséges is az egyre inkább egymásra utalt modern nemzetállamok koordinálása, majd kollektív kormányzása. Ebből a folyamatból nézetük szerint Magyarország csak profitálhatott volna. Minél erősebbé válik a bizalom és együttműködés kultúrája a nemzetközi társadalomban – vélték a pacifisták –, annál inkább tárgyalhatóvá válik a magyar revízió kérdése a Népszövetségben, s annál kisebb súllyal esik majd latba az, hogy Magyarország többé nem egy nagyhatalom része, hanem az érdekeit csak nagy nehézségek árán érvényesítő, lefegyverzett kisállam. A kiutat ebből az állapotból az ország számára nem a fegyverkezési egyenjogúság biztosíthatta, hanem éppen a nemzetközi politika demilitarizálása.
A politika színterén ez a logika kiegészült annak hangsúlyozásával, hogy Magyarország érvényesülése nagyban függ megítélésétől is – hiszen erőpolitikára a legyőzött kisállam nem építhet. Ezért az idealista platform képviselői a magyar külpolitika sikerét a belső demokratizációhoz kötötték. Ezt követelte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (miközben megígérte a hivatalos külpolitika hazafias támogatását), s a polgári októbristák örökösei is: Vámbéry Rusztem a demokratizációt nevezte a magyar érvényesülés és a revízió zálogának, ahogy a húszas évek derekán hozzájuk közeledő demokratikus kisgazda pártvezér, Rassay Károly is. Gondolkodásuk éppúgy a presztízs visszaszerzését határozta meg célként, mint a rendszer irányító elitjében jelentkező áramlatok, ám ennek egyetlen útját az eleve demokratikus nyugati nagyhatalmak által épített új, normák és szervezetek által szabályozott rendhez való alkalmazkodásban látták.
A világháború előtti békemozgalommal, a nemzetközi jog megerősítésével és az újonnan létrehozott Népszövetséggel nemcsak a politikai-kulturális „baloldal” rokonszenvezett. Létezett az új, ellenforradalmi rendszerbe integrálódó, de liberális kötődéseket is őrző kisebbség – a cikkünk elején idézet Gratz és Hegedüs például ehhez tartoztak, az üzleti körök többségével egyetemben. De maga Apponyi Albert is – ezt történelmi szerepe a köztudatban elhomályosította – a kialakuló új politikai-társadalmi rend hatalmi centrumától kissé balra helyezkedett el. Nemcsak a fajvédőkkel utasította el következetesen az együttműködést, de Rassayval és ifjabb Andrássy Gyula gróffal közös deklarációban tiltakozott a választójog Bethlen István miniszterelnök által végrehajtott, rendeleti úton történő újraszabályozása ellen is.
Apponyi, és az első években általa meghatározott Külügyi Társaság (az első magyar külügyi think tank és NGO!) szakértői nagyon is számoltak azzal, hogy az államok érdekvezérelt módon viselkednek, és nemhogy nem tagadták a hatalmi politika valóságát, de behatóan elemezték is azt. Részben éppen a hatalmi politika következményeként azonosított trianoni béke miatt javasolták a nemzetközi együttműködésekben való minél intenzívebb részvételt. A Nemzetek Szövetségét támogató kontinentális hálózat magyar tagszervezetét képviselve Apponyi nem rejtette véka alá a versailles-i békeműről alkotott véleményét. Ám abban is hitt, hogy az európai társadalmak között megvetette lábát az együttműködés gondolata, s ezért a nemzetközi szervezetek és a jog jelentősége újra meg fog nőni a béke éveiben. A Népszövetség megreformálhatatlansága és az akkori struktúra Magyarország számára kedvezőtlen korlátai 1920 körül nem voltak olyan világosan láthatóak, mint akár csak fél évtizeddel később. A „trianoni évek” idején ezért létezett, létezhetett tehát olyan jogászokból, diplomatákból, üzletemberekből álló kör – néhány veterán politikussal kiegészülve –, amely egyszerre integrálódott az új hazai politikai rezsimbe, dolgozott a revízióért, ám ezt a nemzetközi intézmények útján tartotta elsősorban elérhetőnek.
A kormányzati külpolitikát meghatározó módon befolyásoló gondolkodás ugyanakkor nem az eddig bemutatott balos-liberális irányzatok jegyében bontakozott ki. Arra valójában csak két egyaránt reálpolitikai – ám egymással sokszor konfliktusba kerülő – hagyomány hatott érdemben. Ezek establishmenten belüli szembenállását Gratz Gusztáv elemezte először átfogóan a II. világháború végén és után keletkezett alapos szintézisében, majd hasonló következtetésekre jutott Pritz Pál a nyolcvanas években. Gratz a „ballhausplatzi”, azaz a monarchiabeli hagyományok és a magyar új-jobboldal, a nemzeti radikálisok konfliktusát azonosította a külpolitikai gondolkodást strukturáló fő törésvonalként. Véleménye szerint a régi diplomácia magyar örökösei „inkább voltak tisztában Magyarország erejének fogyatékos voltával, és inkább látták be lemondások és kompromisszumok szükségességét,” mint az új-jobboldal képviselői. A húszas évek elején – ha a frontvonalak nem is voltak teljesen tisztázottak – a szembenállás különösen jól kirajzolódott a volt birodalmi diplomaták és a frissen kormánytisztviselővé avanzsált volt katonatisztek, illetve magyar kormányzati tapasztalattal rendelkező fiatalabb bürokraták között, ahogy ellentétbe került az előbbiek által dominált külpolitikai adminisztráció és a különböző titkos akciók terveiben érintett vezérkar is.
Milyen elvi különbségek határozták meg az ellentéteket? A nagyhatalmi érdekek alapján értelmezett nemzetközi rendszer híveinek hagyományos realista logikája egyszerű és világos volt. A nemzetközi politikában a relatív hatalom eloszlása szabja meg az államok mozgásterét. Gyenge kormányok akkor jutnak cselekvési szabadsághoz, ha erősebbek támogatják őket, erre pedig akkor van esély, ha valamit kínálni tudnak. 1920 körül ez azt jelentette, hogy Magyarországot először meg kell erősíteni – a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva –, majd kiegyezni a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, vagy ha lehetséges, Romániával. Ezt követően hosszú folyamatként képzelték el a revíziót, amelynek lehetnek gyors fordulatai (leggyakrabban Csehszlovákia széthullása merült fel), de több évtizeden át is eltarthat. Gondolkodásukat jól összefoglalta Csáky Imre egy zaklatott hangú magántávirata, amelyet egyenesen Teleki Pál miniszterelnöknek címzett. A Monarchia diplomáciai akadémiáján tanult Csáky a rendszer kényszereiből, a magyar gyengeség tényéből indult ki. „Véleményem szerint” – írta – „mielőtt elvesztett területek visszanyerésére és egyéb politikai céljaink elérésére irányuló bármilyen actiot is siker reményével megindíthatnánk, mindenekelőtt ilyen siker alapfeltételeit kell megteremtenünk. (...) Politikailag izolált, belső nehézségekkel küzdő, számbavehető haderővel nem rendelkező országunk jelen állapotában külpolitikai actioba siker reményével nem kezdhet bele. (...) Ezért nagyon kérnélek ezt a dolgot (t.i. a revízió ügyét) egyelőre nem feszegetni, úgy ahogy én sem hoztam ezt itt most szóba.”
Miben és mennyiben tértek el a régi vágású nagyhatalmi reálpolitika híveitől a hazai radikálisok, az egykori szegedi tisztek és az új magyar öncélúság gondolatával szimpatizáló nacionalista új-jobboldal támogatói? Az ideológiai spektrum jobb szélen megtalálható részének központi erejét a fajvédő mozgalom képezte, amelynek vezető képviselői többségükben ekkor a Kisgazdapártban tömörültek, a kortársak által is azonosított platformot alkotva azon belül. Az ideológiának volt ugyanakkor egy legitimista ága is. Az Ébredő Magyarok és a Magyar Országos Véderő Egyesület, illetve a titkos Etelközi Szövetség és az ezekhez kötődő egyéb szervezetek jelentették az irányzat elsődleges társadalmi hátterét, s biztosították befolyását. A színfalak mögött Eckhardt Tibor, Kozma Miklós, a nyilvánosság előtt Bajcsy-Zsilinszky Endre számítottak az irányzat fő exponenseinek, míg Gömbös Gyula úgy a hatalom berkeiben, mint a közéletben meghatározó személyiségként jelent meg már ekkor. Bajcsy-Zsilinszky a nemzeti radikalizmus legfontosabb napilapjában, a Szózatban már 1919 végén vezércikkben hirdetett külpolitikai programot: „A népszövetség, mely az egész földkerekségre kiterjedő formája lett volna az antant világuralmának, összeomlóban van.” Meglátása szerint ezért „pőrén, kaján vigyorgással bontakozik ki a nyílt, kíméletlen, örök hatalmi politika”, amely „(n)yersebb és kíméletlenebb a háboru előttinél”. Magyarország számára kivárást javasolt, abból kiindulva, hogy a legyőzött és megcsonkított állam csak erősödhet, míg szomszédai – természetes politikai gravitációs központjukkal ellentétbe kerülve, természetellenes államalakulatokban uralkodva – csak gyengülhetnek.
A fajvédők külpolitikai világképét a szociáldarwinizmus lencséjén át szemlélt reálpolitikai hagyomány alkotta. A régi iskola híveihez hasonlóan ők is anarchikus és versengő rendszerként értelmezték a világpolitikát, amelyben a hatalom, az anyagi erő diktál. Ám a hatalom forrását sokkal inkább a belső – szellemi és biológiai – erőben látták, s minőségi különbséget tettek nemzetek, népek, államok között annak alapján, hogy képesek-e erőforrásaikat mozgósítani. Ebben látták a kibontakozás lehetőségét, bár természetesen nem voltak érzéketlenek arra, hogy a nagyhatalmakkal és más, ellentétes irányú erőkkel is számot kell vetni. Fő belső ellenségként a külpolitikai nevelés területén a „balos” pacifizmust határozták meg, amely ellen határozottan felléptek, még akkor is, ha a mozgalom élén egy katolikus pap – Giesswein – állt.
A magyar külpolitikai gondolkodásnak ez a panorámája újabb bizonyítéka annak, hogy a világháborús vereség és összeomlás valóban a mai Magyarország bölcsőjének bizonyult. Itt és ekkor gyökeresedtek meg olyan gondolati hagyományok és mélyültek el rendkívüli mértékben azok a lövészárkok, amelyek felfedezése a mai magyar közéletben sem okozhat nehézséget. Óvakodjunk természetesen a magyar viszonyok gyakran előforduló patologizálásától: az európai országok nagy részében megtalálhatók hasonló platformok és törésvonalak. De ne féljük a morbus hungaricust nevén nevezni: a platformok versengése mellett sikeres társadalmakban a fősodor bizonyos nemzeti minimumban képes megállapodni, s ezzel kontinuitást biztosítani a külpolitikában is. Magyarországon a törésvonalak élnek és virulnak, közös minimumnak évszázadnyi újabb tapasztalat nyomán se híre, se hamva.
