A klímaváltozás már nem csak ígéret: olyan tempóban olvad a hó a Mount Everesten, hogy százával bukkannak elő a holttestek, visszavetve a kőgazdag extrémturisták hegymászókedvét és ezáltal a nepáli GDP-t, hiszen kihantolt temetőben bandukolni a világ teteje felé nem egy kéjutazás. A különféle halmazállapotú földi maradványokat lehozni pedig sokba fájna a nepáli államnak, temérdek pénz és szakember kellene hozzá – pont, mint a magyar egészségügy rendbetételéhez, amire egyelőre még kisebb a remény, mint egy kiadós nagytakarításra a Himalájában.
Nem lehet a csontvázakat csak úgy bepakolni egy szatyorba és kitenni a lomtalanításkor, ahogy tette valaki a napokban a szomszédságomban Újbudán, a firlifrászt hozva a békésen kotorászó lomizókra. (Semmi pánik, szerencsére kiderült, oktatási segédanyagként használhatták, talán egy Samu-csontváz IKEA-verziója lehetett, a tulaj biztos megunta a kirakását, és dühében kivágta, csak még elégette az összeszerelési útmutatót, a dobozát meg odacsűrte a macskának.)
Itthon egy politikai klímaváltozás is bizonyosan sok kellemetlen dolgot hozna a felszínre, bár politikai hullákkal már így is tele a padlás meg az alagsor – noha a Magyar Nemzet szerint Magyar Péter már március óta az, csak nem tud róla, eléggé virgoncan viseli, akár egy Hieronymus Bosch képen a dajdajozó démonok.
Apropó, pokol! Hadházy Ákos a héten megjárta a poklot, és bár sokan örültek volna, ha ott is marad, ő visszatért, hogy videóban mutassa be a Tar községben potom 400 millió forintnyi uniós pénzből épült turisztikai látványosságot, vagyis egy barlangot néhány rémisztő figurával és pár ördögpofával, profi hangalámondással kísérve. Persze záporoztak tőle a poklos poénok, mint hogy „ez a beruházás határozott jó szándékkal jött létre, csak ugye az a bizonyos pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve”. De még maga a pokol sem olyan pusztítóan túlárazott, szemérmetlen rablás, mint a lombkoronasétányok bármelyike az országban, Hadházynak elhihetjük, nála többet senki sem fedezett fel. Persze súgnak is neki a törvénytisztelő honpolgárok meg a helyi polgármesterek ellenségei, így lassan elkészítheti az ország első lombkoronasétány-térképét, vagy akár terepasztalát is, gyufaszálas verzióban, a Guinness-rekordok könyvébe, ahonnan a liliputiak akár hatalmas vadállatokra is ráláthatnak, úgymint hőscincér vagy mezei pocok, Jurassic Park falusi turizmussal egybekötve.
Hadházy Ákos szerint a pokol is jobb, mint a lombkoronasétányHogy még egy képzeletbeli kört tegyek a Himalájában – másképp úgyse jutok fel oda én, aki már a Kékesen is szédülök –, eszembe jutott az örökbecsű mondás, hogy „a Mount Everesten minden holttest valaha egy rendkívül motivált ember volt”. Okos emberek százai próbálták azóta megmagyarázni, hogy a siker, az álmok, az elképzelt boldogság hajszolása nem garancia sem a célba érésre, sem a katasztrófák elkerülésére. Ismerni kell a határainkat, alaposan felmérni a kockázatokat, és tudni kell jókor feladni, időben visszafordulni is. Persze akkor is bármikor bekampecolhatunk, ha két lábbal a földön maradunk, még mielőtt Karácsony Gergely megvalósítaná a hőgutaálló főváros programját, vagy a belvárosban a fejünkre esne egy virágcserép, rosszabb esetben komplett homlokzat, mert ilyen is történt már, épp a Népszava szerkesztőségével szemben. Aki ilyenkor azzal jön, hogy a Jóisten (vagy a Zélet Iskolája) mindenki vállára akkora terhet rak, amennyit elbír, azt legszívesebben megcsapkodnánk egy nagy büdös ponttyal. Például mert sok igazságtalanság történik a gyerekekkel a felnőttek elvetemültségéből és/vagy baromságából, lásd kegyelmi botrány, csakhogy megemlékezzek Balog püspökről, aki még mindig erős várként áll – előbb mond le Németh Szilárd a nyúljás pacaljáról, mint Balog a püspöki székéről, de mondhatnánk Gyurcsány Ferencet is, akit száz Torgyán József se tudna lemondásra bírni, hiszen a jó kapitány akkor is marad, ha az a hajó már elsüllyedt, és folytatja tengeralattjáró üzemmódban. De ne csak a DK-t ekézzük, az MSZP legalább ennyire fojtogatóan rácsimpaszkodott a választási kampányban Karácsonyra, aki így csak a szentlélek segedelmével nem veszítette el a főpolgármesteri széket.
Persze rossz dolgok csak úgy megesnek a legjobb emberekkel is. Vegyük példaként Magyarországot, és most nem az Eb-kiesésünkre gondolok, amiért Szijjártó Péter még bekéretheti a portugál nagykövetet.
Dolgozhat itt valaki bármilyen keményen, lehet bármilyen pozitív a hozzáállása, az élet ezzel együtt sem mindig jön be, mert relatíve sok a nehezítő körülmény, és mert ezek egy része már a születés pillanatában eldől (lásd a társadalmi mobilitás megszűnéséről szóló friss kutatásokat, vagy a másik oldalról a kormányfő rokoni és baráti körének csillagászati léptékű gazdagodását). Amit persze más megvilágításba helyez, ha mondjuk „kiirtandó féregnek” vagy „páviánnak” születünk (B. Zs. publicista keresetlen szavai az ellenőrizhetetlen eredetű videókon általa bemutatott, állítólagos nyugat-európai bevándorlókra), esetleg nőnek Iránba vagy besorozható férfinak Ukrajnába.
Mennyire más lehetne az életünk, ha a temérdek uniós pénzt, amit elloptak, a polgárok sorsának jobbítására, a kataklizmikus társadalmi egyenlőtlenség csökkentésére, az ellátórendszerek fejlesztésére fordították volna, nem pokolimitációra meg luxusáron vett pottyantós budikra, virtuális erdőkre és Petőfi-mátrixra, kutyafitneszközpontra és negyvencentis kilátókra. Az ilyen oltári látványosságok országa lettünk, és ahogy a források elapadása után szép lassan leolvad itt is az uniós támogatások rétege, előkerül alóla az ország, aki mert nagyot álmodni (a Fidesz egykori választási szlogenje után szabadon), aztán lefeküdt a hóba. Talán nem kell száz évet várnunk, mire jönnek a serpák, és összeszednek.
