Az itteni Classic FM rádióban, ahol a reklámok kertészeket, gázszerelőket, fogbeültetést és végrendelet-írási segítséget kínálnak (ebből ugye be tetszenek lőni a hallgatói korosztályt, sajnos én is ezt hallgatom), tegnap egy különös reklám hangzott el. A tízéves Chrisnek rémálmai vannak, és az apja időnként durva vele. Az apja katonaként harcolt valamelyik háborúban a közelmúltban (Irak, Afganisztán), ahol szörnyűségeket élt át: közvetlen közlében robbant egy bomba, meg hasonlók. Nem tud szabadulni rossz emlékeitől, és ezt a környezetén – így a fián, a kis Chrisen – vezeti le. Idáig érthető, sajnos van ilyen. De miért mondja el ezt egy bölcs, mély-fekvésű, enyhén csüggedt férfihang? Azért, hogy adakozzunk. Alapítványt hoztak létre a veteránok pszichológiai támogatására, kezelésére, melynek neve „Combat Stress” (harctéri szorongásnak tudnám fordítani). Már mondja is a honlapot, ahol a továbbiakat meg lehet tudni, ha adakozni óhajt.
Az európai kontinensen ez állami feladat volna. Nyilván itt Angliában is igyekszik a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service, az NHS) segíteni ezeken az embereken, de hát kapacitáshiány van, várólista van – elkel a civil segítség, és az angolok szeretnek jótékonykodni. Ez összefügg azzal, hogy itt már nagyon régen nagyon erős a polgárság, és a jótékonykodás polgári erény. Mindig elmondom, hogy itt nincs is olyan szó, hogy „állami”; és bár „állam” van (the state – de ki lenne az voltaképpen?), olyat nem szoktak mondani, hogy „adott rá az állam” vagy „állami forrásból”. Nem: aki adhat, az a kormány, az adófizetők pénzéből (hiszen más pénze az államnak nincs), de az ő keze eléggé meg van kötve, a költségvetés szigorú és sovány, mindent meg kell szavaztatni (itt igazi parlament van, vitával, erős ellenzékkel), és minden plusz kiadást azonnal felró az ellenzék, sőt néha még a kormánypárti képviselők is.
A polgárok úgy gondolják, hogy az állam, mint általuk finanszírozott intézmény, tegye a dolgát, de kevés adót szedjen be. Így több pénz marad az embereknél, viszont sok mindenről maguknak kell gondoskodniuk. Ezt ők természetesnek tartják. Majd mi adunk annak, akinek kell – mondják, és jótékonykodnak. Ez a magyar szó persze leszűkíti a dolgot, mert a magyarban arra gondolunk, hogy lerongyolódott szegényeknek nyújtunk valamit (régies nevén „könyöradományt”), vagy ingyenkonyhát működtetünk, mint a 30-as években tette Róbert bácsi (azaz Feinsilber Róbert) Budapesten, vagy amit ma csinál Iványi Gábor a Dankó utcában. Ez szép dolog, de az angol „charity” tágabb fogalom: valójában a magyar „közhasznú szervezet” megfelelője: mindenféle dolgok önzetlen támogatására létrehozható ilyen.
Maga a „charity” szó a francia „charité” középkori átvétele; ez latin örökség a franciában, latinul „caritas”. Szent Pál szép szövegében (Korinthusiakhoz írt 1. levél, 13,1) a magyar fordításokban mindenütt „szeretet” áll (a görög eredetiben „agapé”), a klasszikus angol bibliában (1611) „charity”. Nehéz persze pontosan bemérni, hogy Pál mit értett ezen, mire akarta buzdítani hittársait – mindenesetre a mai angol bibliákban már „love” van ezen a helyen –, mindenki értse, ahogy akarja, de a „charity” szót itt már nem akarják használni, mert annak jelentése leszűkült az adakozásra.
Mindenesetre az angolok – mint protestáns, bibliaolvasó nép – komolyan vették Pál intelmét a „charity” gyakorlására. Bizonyos napokon jól szituált polgáremberek, öregek és fiatalok állnak a város forgalmas pontjain és a kezükben lévő kis vödröt csörgetve szólongatják a járókelőket, hogy adakozzanak erre vagy arra a célra. Ennek a hasznos és emberarcú dolognak az fog lassan véget vetni, hogy egyre kevesebb embernél van aprópénz, vagy egyáltalán készpénz – terminált meg valahogy mégis furcsa volna az emberek felé nyújtogatni. (Utcazenészt már láttam, akinek a letett kalapjához volt tűzve a terminál; koldust még nem, de állítólag már olyan is van).
A „Charity Shop” intézménye is angol találmány: az elv ugyanaz, mint amikor egy iskolai rendezvényre a mamák készítenek szendvicset, amit pénzért lehet megvenni, és ezzel az osztálykasszát gyarapítjuk. A legrégebbi jótékonysági üzletlánc az Oxfam bolthálózata. 1942-ban alapították a háború okozta nyomor és éhezés enyhítésére (Oxford Committee for Famine Relief – Oxfordi éhínség-enyhítő bizottság), és már 21 tagszervezettel szinte az egész világot behálózza. A boltokba bármit be lehet vinni, ami forgalomképes, mi is vittünk ruhákat, sőt egy fölöslegessé vált bőröndöt is.
A „charity” egyrészt jelenti a lelki tulajdonságot: jóság, irgalmasság, szeretet; másrészt az ennek gyakorlására létrejött szervezetet. A mai magyar használatban leginkább az „alapítvány” felel meg neki. Olyan sok van belőlük, hogy a kormányzat létrehozott egy Charity Commission-t, mely felügyeli az alapítványokat: évente bekéri a mérleget, jegyzékbe veszi a működőket, közli, melyiknek akadozhatunk nyugodtan, és nyilvánosságra hozza azokat, amelyeknek a működésében szabálytalanságot találtak. Mert bizony van ilyen, van egyszerű pénzmosás, de az sem ritka – mint a világon mindenütt –, hogy az alapítvány ügyintézői, kurátorai túl sok pénzt csorgatnak a saját zsebükbe, vagy olyan célra, amit már nem lehet közhasznúnak nevezni. Sajnos a budapesti Róbert bácsiról később kiderült, hogy – miközben valóban sok ezer emberen segített és fáradhatatlanul kalapozott utcákon és palotákban – illegális módon forgatta-használta a gazdagoktól beszedett pénzt.
A Charity Commission szorgosan felsorolja az összes alapítványt. Például kutyával kapcsolatos alapítványt 688-at listáz (csak Angliában és Walesben!). Van köztük életbevágó, mint a vakvezetőkutya-képző, melynek tavalyi bevétele 142 millió font volt, kiadása 128 millió, 1.737 alkalmazottal és 15.500 önkéntessel. Van szívmelengető, mint a népszerű kutya- és macskamenhely a londoni Battersea negyedben a vasúti viadukt árkádjaiban, onnan visznek az emberek kutyát, macskát.
Amerika sokban hasonló, csak ott még kevesebb az állami szerepvállalás és több a polgári hozzájárulás. A leghíresebb filantróp a skót-amerikai Andrew Carnegie volt (élt: 1835–1919), aki az acélgyártásból szerzett irdatlan vagyonának 90 százalékát jótékony célra fordította, főleg könyvtárak, tanintézetek, kultúrházak építésére: New York nagy hangversenyterme, a Carnegie Hall is az ő pénzéből épült. Az amerikaiak néha – európai szemmel nézve – kissé tolakodóan adakoznak, elvárják, hogy a nevüket kiírják vagy más módon megörökítsék. Láttam például egy kórházban Isaac and Emma Goldman Lépcsőházat.
Szokatlan fizikai teljesítményekkel is fel lehet hívni az embereket adakozásra. Angliában a legnépszerűbbek a jótékonysági futóversenyek, mint a londoni maraton (a városon keresztül), amely a földkerekség legnagyobb adománygyűjtő eseménye, az 1981-es kezdetek óta 1 milliárd (!) fontot tudott begyűjteni. Aki futni óhajt, annak regisztrálnia kell és egy szerény részvételi díjat befizetni, hiszen a rendezés, helyszínbiztosítás stb. pénzbe kerül. Futás előtt, közben és után már rakhatja föl a honlapjára, Facebookjára stb., hogy íme: ő fut, és szíveskedjenek valamennyit befizetni mondjuk az Alzheimer Társaság számlájára, hogy további kutatást tudjanak finanszírozni a betegség legyőzésére. Lehet hegyet mászni, úszni a hideg tengerben (egyszer az ír miniszterelnök, Leo Varadkar és a pasija úsztak a dublini öbölben – hát nem egy strandolásra való hely, de remélem, sokan kinyitották a pénztárcájukat). Valami olyasmi lehet ennek a pszichológiája, hogy ha neked annyira fontos, hogy ilyen módon gyötröd magad, akkor ez tényleg fontos dolog lehet, úgyhogy adok rá pénzt. A legeredetibb 2014-ben a jegesvödör-kihívás (ice bucket challenge) volt, melynek során az illető a saját fejére borít egy jeges vízzel vagy jégkásával teli vödröt, ha adakozunk az ALS betegség kutatására (gyógyíthatatlan izomsorvadás – Karsai Dániel is ebben szenved). A dolog aztán vírusként terjedt a közösségi médiában, már mindenfélére használták.
A legviccesebb az volt, amikor egy fickó, akinek mindkét karja hiányzott, a feje fölé lógatott jeges-vödröt egy kötélszerkezet segítségével ügyesen a lábával megbillentette, miáltal a jég a fejére ömlött: így hívta fel a figyelmet a fogyatékossággal élők alapítványának támogatására.
November 11-én van Remembrance Day, a hősi halottakra való emlékezés napja, amikor országszerte önkéntesek selyemből készült kitűzhető pipacsokat kínálgatnak, és aki adakozott, kitűzi. Mi is szoktunk adakozni, ki is tűzzük. A megemlékezés az I. világháborúra megy vissza, amikor 1915-ben Belgiumban (pontosabban Flandriában) egy kanadai katonaorvos, John McCrae a szemtanúja volt a barátja halálának, és emlékére írt egy őszinte, enyhén giccses verset „In Flanders Fields” (Flandria mezőin) címmel. Leírja, hogy az elesettek sírjain pipacsok nőnek – innen ered a szimbólum. Nemrég volt a normandiai partraszállás 80. évfordulója, ennek alkalmából is gyűjtöttek, cserébe pipacsot kaptunk. Igen, Anglia katonai nagyhatalom, mindig van és lesz a világban valahol konfliktus, mindig lesznek katonai áldozatok, özvegyek és árvák. A pipacs az ő alapítványukra gyűjt.
A legkomolyabb alapítványok, amelyek a legtöbb pénzt tudják begyűjteni, az egészségügyhöz kapcsolódnak. Köztük is országos első a Macmillan Cancer Support (rákbetegek támogatása), amely 1911 óta nagyon komolyan finanszírozza a rákosok ellátását, a hospice-okat, a gyógyíthatatlanok emberséges elkísérését a halálig. Tavalyi bevétele 227 millió font, kiadása 251 millió. A konzervatív kormány is támogatta pályázatokkal, nyilván a Munkáspárt is fogja. A skála másik végén a legrokonszenvesebb a „Devon and Exeter Jigsaw Puzzle Library”, mely kirakós játékokat kölcsönöz a rászorulóknak. Tavalyi bevétele 2.223 font, kiadása 2.179 font. kölcsönzési díj nincs, adományokat elfogadnak. Címük 3 Palace Gate, Exeter, ha arra tetszenek járni és nagyon kell egy kirakós. Időseknek, nehezen mozgóknak csekély díj ellenében házhoz is szállítják.
