Az egyik barátom azért nem tartana kutyát, mert gyűlölné, hogy reggel és este kutyás ruhákban kellene sétáltatnia a „kedvencét”, és kutyás emberekkel beszélgetnie kutyás dolgokról. Ez tiszta agyrém, mondta kellő vehemenciával, miközben én alig bírtam elfojtani a mosolyomat. Hiszen ez jóval többről szól! Ez évezredes barátság kutya és ember között: idill, hűség, naplemente. Aztán ma reggel azon kaptam magam, hogy a legócskább melegítőmben, hiszen Bella négy hónapos energiabomba, mindennel és mindenkivel játszana, és ebbe olykor (szerinte) az is belefér, hogy rohanás közben belekap a lábamba a tűéles tejfogaival. Ezt vércseppek, szentségelések és pfujolás követi, amit ő lelkiismeretesen tudomásul is vesz – tíz másodpercig. Ezért hosszú és bő melegítőnadrágban indulok el, amelynek már mindegy, nyűtt pólóban, mert időnként kavicsokat kell kikapnom a mindent (is) megevő, felporszívózó kutya szájából, és akkor már ne egy jó, „ünnepi” felsőt koszoljak össze.
Amúgy rengeteg ismerősre tettünk szert az elmúlt hetekben. Igaz, a gazdikról nem sokat tudok. Fogalmam sincs például, hogy Camila, a perzsa agár sétáltatója civilben osztályvezető-e a bankban vagy kalauz, mi a hobbija és van-e családja, azt viszont tudom, hogy a kutya egyéves, kedveli az idegeneket, és a pórázt nehezen szokta meg. Cookie, a labrador most esett át a sterilizáláson, és ezt nehezen viseli, lomhább lett, és kicsit kedvetlenebb, de talán pár nap, és visszatér a régi kedve, amikor még versenyt futott a madarakkal. A gazdája, a kedves harmincéves fickó viszont bárki lehet, még csak saccolni sem tudom, hogy mivel foglalkozik, tán boldog agglegény, vagy épp ellenkezőleg, három gyerek várja otthon, miután a sétálást letudta. Ők is tudnak mindent Belláról, hogy már a harmadik oltását is megkapta, kölyök és szeleburdi, „hungarian race” (helyesen: hungarian breed) mondom ilyenkor büszkén, azt elhallgatom, hogy puli-vér is van benne, inkább a mudi vonalat hangsúlyozom (hiszen a megszólalásig hasonlít), „sheepdog”, teszem hozzá, és ezzel meg is van a pedigré.
Be kell vallanom, hogy már a nejemmel is nagyobb részt Belláról beszélünk, kimerítő vitákat folytatva a táplálkozás (házi koszt kontra bolti táp), a nevelés (mikor kezdjen láb mellett sétálni, és mikor adhatunk neki még egy kis szabályok nélküli „gyerekkort”) és a jövője tekintetében (akarjuk-e iskolába járatni, belenyúljunk-e a természet rendjébe a sterilizálással). Mondjuk, mindezt jellemzően nem kutyás cuccokban tesszük, de nem is estélyiben.
Abban viszont van valami felemelő és bizsergető érzés, amikor egy lény melletted fedezi fel magának a világot és mindenre rácsodálkozik. A hangos és behemót villamosra, a karos kútból kiömlő vízsugárra, a pitypang bólogató sárga fejére, a világ ezernyi szagára és ízére, amely naponta ömlik be a tágra nyílt ablakon át a tudatunkba. És persze az emberek furcsa szokásaira és szabályaira, amelyekkel próbálják kordában tartani ezt a naponta megújuló orgiát. Bellának még minden szép és izgalmas. A nápolyi eldobott csomagolásától a kavicsokig, a még párás rét reggeli tágasságától az utca felfokozott zajáig. Mennyi út és mennyi útvesztő! Amióta naponta sétálok vele, rá kellett jönnöm, hogy a lelakottnak hitt világ tele van pezsdítő energiákkal és friss rejtélyekkel. Az egyik például a félcipőké. Azon a parkos részen ugyanis, ahol sétálunk, naponta bukkanunk kallódó (vagy szándékosan otthagyott?) lábbelikre. Sportosra és elegánsra, szellős papucsra és zárt bőrcipőre, gyerekre és felnőttre. A legtöbbje nem is széttaposott, kiszolgált darab, mintha csak most dobta volna le a gazdája, hogy fürödni menjen. De hát itt nincs is tó vagy strand! Ennyi féllábú csak nem élhet a kerületben? Vagy most volt valamilyen világtalálkozó, amelynek Bécs adott otthont?
Bella már szagmintát is vett, de nem kerültünk beljebb a rejtély megoldásában. Sőt, a minap egy fél kesztyűt is láttunk az amúgy igencsak gondozott, rendszeres nyírt és messze nem szemetes zöld tisztásokon. Gyerekméret, és mintha kapuskesztyű lenne, vagy alacsonyabb motorosé. De hol a párja, és a belevaló ember? És egyáltalán: hogyan hagy el valaki egy fél cipőt békeidőben? Bugyira vagy melltartóra még lennének ötleteim. De erre? Azóta persze nyitott szemmel járok, de még senkit nem láttam fél cipőben sántikálva, amint a bokrok alatt keresgélné kétségbeesetten a párját.
Naponta fedezzük fel a világot. Bella először, én újra és újra. És bizony rá kellett jönnöm, hogy semmi sincs letudva, semmit sem fedeztünk fel véglegesen. Ha ezt mondjuk, akkor az inkább rólunk szól, és nem a világról. Bennünk hunyt ki akkor a kíváncsiság, miközben minden nap újrakezdődik az univerzum a maga szabálytalanságával és törvényszerűségeivel. A színek alatt igenis még tele van fehér foltokkal a térkép! Váratlanságokkal a megszokott. Igen, a barátomnak igaza van, messziről nézve nevetségesen „beszűkült” az életem, immár „kutyás” vagyok „kutyás” dolgokkal. Közelről viszont úgy sétálok a járt utakon, mint Amundsen a jégmezőkön. Egy állandó társsal lettem újdonsült felfedező.
