Kormányozhatatlanná válhat Franciaország a június 30-án, majd július 7-én tartott parlamenti választás után. A voksolás esélyese ugyan Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Tömörülés (RN), az egyes felmérések szerint azonban a jobboldali populista politikai erő nem szerez többséget a nemzetgyűlésben. A párt kormányfő-jelöltje, Jordan Bardella leszögezte, csak akkor lesz miniszterelnök, ha abszolút többségre tesznek szert. A helyzetet egy jogszabály tovább bonyolítja: Emmanuel Macron feloszlatta a parlamentet azután, hogy pártja, az Újjászületés igen gyengén szerepelt az európai parlamenti választáson, a fennálló törvények szerint azonban egy éven belül a mindenkori elnök nem oszlathatja fel újra a törvényhozást. Ezért elképzelhető egy olyan forgatókönyv, amely szerint az elnök újabb és újabb kormányfő-jelölttel próbálkozik, az egyes „kormánykísérletek” azonban nem kapnak majd többséget a parlamentben kialakult áldatlan állapotok miatt, s ez a csapdahelyzet addig tart, amíg a törvények újra lehetővé teszik az elnök számára a parlament feloszlatását.
A RN elsőségét ugyan nem fenyegeti veszély, de a pártot váratlan helyről érte támadás: a francia válogatott népszerű tagjai szólították fel a honfitársakat arra, ne voksoljanak a szélsőségesekre. A labdarúgó válogatott és a szélsőjobb közötti kapcsolat már régóta feszült. Nem sokkal azelőtt, hogy 1996-ban a nemzeti tizenegy megnyerte a világbajnokságot, az akkor még Nemzeti Frontnak (FN) nevezett párt alapítója, Marine Le Pen apja, Jean-Marie Le Pen élesen bírálta a gárdát. „Külföldről hoznak játékosokat, miközben francia csapatnak nevezik őket", dohogott akkor és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy többségük nem énekli a himnuszt. Az sem érdekelte, hogy egyetlen kivétellel a csapat mindegyik tagja Franciaországban született.
Le Pen akkori megnyilatkozása megrázta a francia társadalmat, hiszen rámutatott annak megosztottságára. A FN alapítója ugyanis kimondta azt, amit sokan csak baráti beszélgetésben mertek: nem tartják teljes jogú állampolgároknak a bevándorlók leszármazottjait.
A kulturális csata ezzel nem ért véget. Marcel Desailly, aki a kilencvenes években sokáig a Bleus csapatkapitánya volt, rámutatott, hogy "a francia csapat erőssége a sokszínűségében rejlik", és a Nemzeti Frontot „fasiszta pártnak” minősítette. 2002-ben Marie Trintignant színésznő unszolására az algériai gyökerekkel rendelkező aranylabdás, Zinédine Zidane is előbújt rejtekéből és azt mondta, el kell gondolkodniuk a választóknak azon, milyen következményekkel jár, ha egy olyan pártra szavaznak, amely „teljesen ellentétes a francia értékekkel”.
2006-ban, a világbajnokság évében Jean-Marie Le Pen úgy vélte, túl magas a válogatottban „a színesbőrű játékosok aránya”. Bár lánya, Marine Le Pen mérsékeltebb politikát folytatott apjánál,
2010-ben ő is összerúgta a port a válogatottal, és megkérdőjelezte, hogy a bevándorló gyökerekkel rendelkező játékosok francia nemzethez tartoznak-e.
Mint mondta, ezek a játékosok, amikor nem a válogatottban lépnek fel, akkor mintha „más nemzethez” tartozónak gondolnák magukat. Marine Le Pen 2016-ban, a RN több más tagjához hasonlóan bevallotta, jobban szereti a rögbit, mint a focit. E mögött az áll, hogy a rögbiválogatottat nem bevándorló gyökerű játékosok alkotják.
2013-ban a Nemzeti Front célkeresztjébe a válogatott nagy csillaga, Karim Benzema került. A párt követelte a válogatottból való kizárását a „Marseillaise-hez való sértő hozzáállása miatt. 2016-ban aztán a muzulmán vallású labdarúgó azzal vádolta Didier Deschamps szövetségi kapitányt, hogy „Franciaország egy rasszista részének engedett”, amikor nem őt válogatta be.
Az utóbbi években mintha megnyugodtak volna a kedélyek, ez azonban csak a látszat. Múlt szombaton Marcus Thuram "harcra” szólította fel honfitársait, ne engedjék meg, hogy a RN nyerje meg a választást. Egy nappal később pedig – a párt nevének említése nélkül – hasonlóképpen nyilatkozott a válogatott legnagyobb csillaga, a Macron elnökkel közismerten jó kapcsolatokat ápoló Kylian Mbappé, aki „a szélsőségek és a megosztó eszmék ellen" szólalt fel.
Szakértők szerint a szélsőjobbot az irigység vezérli, amikor a labdarúgó válogatottat bírálja. Az zavarja politikusait, hogy a Bleus egyesíti a nemzetet.
A futball, amely mindig is a munkásosztályt és a bevándorlókat célozta meg, nem úgy képviseli a nemzetet, ahogyan azt a szélsőjobb elképzeli
- jegyezte meg Paul Dietschy sporttörténész a Le Monde-ban 2015-ben.
Jordan Bardella, a RN kormányfő-jelöltje igyekezett kikerülni a bírálatokat. Úgy fogalmazott, mivel pártja nem szélsőséges, ezért úgy gondolja, a játékosok bírálata nem neki szólt. Kérdés, a választók többsége így vélekedik-e.
