Szívem szerint ahová utazom, ott letelepednék, de aztán valamiért mindig továbbállok, mert szeretem ezt a nomád életmódot – meséli Galyas Denerak Dóra a budapesti Living Galleryben. Olyan önportréi sorakoznak itt, melyeken az arcát üvegfalnak nyomja, vagy ráír különböző feliratokat. Az Annának szeretettel című tárlatot számára három fontos, már elhunyt nőnek címezte: apai nagyanyjának, kedvenc nagynénjének, illetve Ana Mendieta kubai-amerikai performance-művésznek, akinek egy portrésorozata inspirálta a jelen tárlata megalkotására. A képeken az üvegfal egy láthatatlan határt is jelöl, mely korlátozza a kép alanyát, Dórát. – A kiállítást inspiráló két rokonomnak is korlátok között kellett élnie – meséli. – A nagynéném a mezőcsáti kocsmájában szolgált ki alkoholistákat, míg a nagymamám egész életében piacon árulta a portékáit, amelyeket Romániából hoztak. Ők a sorsukon nem tudtak volna változtatni, hisz nekik nem voltak olyan lehetőségeik, mint nekem, hogy utazhassak, és lássam a világban, hogy az ember más életet is választhat magának.
Mezsgyén mozog
– Az identitásom kettős: édesanyám magyar, és Győrújbarátról származik, míg édesapám roma származású, és Mezőcsátról jött. Ők ketten amúgy Debrecenben találkoztak az egyetemen, fizika szakon – meséli a lány, aki egyik portréjára fekete filccel ráírta a két település nevét, és összekötötte azokat mint az énjét meghatározó két szimbolikus helyszínt. Ő maga Pesterzsébeten született 1995-ben, majd szüleivel Csepelre, aztán Józsefvárosba, majd újra Csepelre költözött.
– Az iskolás éveimben sokat cikiztek a származásom miatt, ezért úgy éreztem, rejtőzködnöm kell. Sztorikat kreáltam magamról, hogy elkerüljem a konfliktusokat, mert nem akartam elárulni, honnan érkezem.
Később viszont rádöbbentem, hogy mindezt önvédelemből tettem. Magyarországon azonban még most is hátrányban szenvednek a roma származásúak az iskolákban.
Később az ötödik kerületi Veres Pálné Gimnáziumba járt, majd 2015-ben felvették a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre textil szakra, de egy év múlva Bécsben folytatta a tanulmányait az Universität für Angewandte Kunst Wien képzésén. Divattervezést tanult. – Erre a szakra évente öt embert vesznek fel, ezért jelnek tekintettem, amikor bejutottam – mondja Dóra. Az alapképzés elvégzése során ismét rátört az utazhatnék, mivel Párizsba ment gyakornoknak egy kis divatcéghez, majd Zanzibárban a Jambiani nevű faluban dolgozott egy női szerepvállalási projektben, melynek keretében varrni tanította a helyieket.
– A diploma után, 2018-ban New Yorkba repültem, hogy szerencsét próbáljak. Előtte egy barátnőm a kezembe nyomott egy analóg kamerát, egy Canon AE–1-et, azzal a szöveggel, hogy mindegy, mi történik, ezt vidd ki magaddal, majd jó lesz valamire – meséli Dóra. A tengerentúlon viszont nem találta a helyét, és másokkal sem tudott nagyon kapcsolatot kiépíteni, így az idejét fotózással töltötte. – Azzal ütöttem el a napjaimat, hogy kódorogtam az utcán, fotózgattam, majd leszólítottam embereket, hogy legyenek a modelljeim. Így szúrtam ki egy Brooklynban élő, dominikai származású, izmos modell srácot, akit Jeremynek hívnak. Aztán rávettem, hogy divatfotókat készítsek róla, így ráadtam a női ruháimat, majd kattintottam. Mondjuk nálam mindig virágos női ruhában végzik a férfiak – mondja a fotós.
Dóra a művészetében olyan karaktereket akar megjeleníteni, akiknek az etnikai származásuk, a szexuális beállítottságuk és általában az identitásuk sem teljesen egyértelmű. – New Yorkban nagyon sok etnikum és kultúra keveredik egymással, ezért könnyen talál ilyen személyeket az ember. Velük azért is tudok azonosulni, mert én is félig magyar, félig roma vagyok, ami miatt az életben is egy mezsgyén érzem magam. Ezt viszont próbálom pozitívan felfogni, ami hozzátesz az énemhez.
Identitások között
A Jeremyt ábrázoló képsorozattal elindult Dóra fotóskarrierje, és elkészítette a Flower Boys (Virágfiúk) című szériáját, melyben a korábbihoz hasonlóan virágos ruhát adott a férfi alanyaira. – Ezekkel a fotókkal a macsóság toxikus oldalát akartam kritizálni, meg azt a maszkulin férfiképet, amit a médiában látunk. A fotóimon egy számomra utópisztikus férfikarakter jelenik meg, egy olyan férfi, aki nem fél felvállalni a gyengeségeit, és büszke tartása mellett gyengéden tud a kamerába nézni – mondja Dóra. A jelen kiállítás egyik képén pedig magát alakítja át szimbolikus módon: arcára filctollal bajszot és ádámcsutkát rajzol, majd melléírja, hogy ha Gábornak született volna, akkor szerencséje lett volna. – Ha fiú lennék, a szüleim Gábornak neveztek volna el. Ezen elég sokat szoktam gondolkodni. Milyen kapcsolatom lett volna akkor a családommal? Hogyan éltem meg volna a cigányságomat a mindennapokban? – teszi fel a kérdést.
A külföldi utazások abban is segítették, hogy más kultúrákat, vallásokat és embereket ismerjen meg, melyek az ő identitását is formálták. Ezt kivált akkor élte meg, amikor 2022-ben egy évre Brazíliába, São Paulóba költözött. Azt tapasztalta, az emberek nyitottak egymás felé, és természetesnek veszik, hogy számos etnikum él együtt.
– Engem több alkalommal néztek brazilnak, kolumbiainak vagy általánosságban latin-amerikainak, amikor pedig elmondtam, hogy roma vagyok, nagyon pozitívan álltak hozzám, amin meglepődtem.
Az életem során viszont olykor direkt eljátszottam, hogy más etnikumú vagyok, és figyeltem az emberek reakcióját, illetve megéltem azokat az elvárásokat, amiket az „új” identitások miatt támasztottak felém.
Rózsát ajándékba
– Ezek az utazások nemcsak felnyitották a szemem, de segítettek kezelni a másságomat. Magyarországon tiniként jó belvárosi suliban sem volt egyértelmű, hogy ki vagyok, és miként lehetne definiálni engem. Úgy éreztem, ez a diákoknak és a tanároknak is problémát okozott. Külföldön viszont sokat beszéltem másoknak magamról, és megerősödtem abban, hogy az identitásomat nem kell szégyellni, hanem inkább fel kell vállalni – emlékszik vissza. Korábban ezért is tetováltatta magára Szent Sárát (vagy más néven Fekete Sárát), a cigányok védőszentjét, egy alkalommal pedig elutazott Dél-Franciaországba, Saintes-Maries-de-la-Mer városába, hogy lefotózza azt a zarándoklatot, amikor romák a szentet ábrázoló szobrot a parthoz érve a tengerbe dobják. – Ez a különleges esemény május 24–25-én zajlik, és mivel az utóbbi napon születtem, ezért Szent Sára alakja ebből a szempontból is közel áll hozzám – vallja a művész.
Az új látásmód a művészetét is befolyásolta: újabb önportréin a saját identitását kezdte el vizsgálni, hogy megvilágítsa azt több szempontból. Idén tavasszal például a budapesti Bura Károly Galériában állított ki három, fiatal pályakezdő roma női alkotóval a Te nem vagy olyan című tárlaton, ahol bemutatta a szintén magáról készített Flowers to Myself (Virágokat magamnak) című képsorozatát. Ennek a teljes alakos fotóin rózsát ajándékozott magának, ami a tárlatot megnyitó György Eszter történész szerint mint önelfogadást, önünneplést kifejező gesztusként érzelmezhető, mely a női létnek a külső elvárásoktól való felszabadulását hirdeti.
