Csák János, kulturális és innovációs miniszter úgy távozik a kormányból, hogy ember legyen a talpán, aki képes lenne bármilyen maradandót vagy kiemelkedőt kötni a nevéhez az elmúlt két évben. Eleve cserejátékosnak tűnt, onnan is inkább a tartalékok közül, akit nem a padról, hanem az öltözőből hívnak be, mert egyszerűen nincs más, és úgy is megy el: váratlanul (bár ez alatt egész mást értenek a NER-ben) surran ki a kormányból, amikor mindenki a választási eredményekkel van elfoglalva. Enyhén szólva dicstelenül.
Az innováció terén talán az marad majd meg bennünk, amikor a koreaiakat a magyarok rokonaiként azonosított be Tusványoson, majd ezt megfejelte azzal, hogy a K-pop is közös kultúrkincsünk, hiszen „tőlünk kaptak vissza dallamokat, és mérhetetlenül boldogok ennek hatására”. Ezen felül a nem kevés botrányt okozó rektori pályázat lebonyolítására emlékezhetünk majd a Zeneakadémia élén, mikor is elég ügyetlenül leplezte, hogy a saját jelöltjüket próbálják lenyomni az egész szakma torkán. Vagy azt is, amikor Dúró Dóra „kívánságára” kirúgta a Nemzeti Múzeum főigazgatóját, L. Simon Lászlót, mert „elmulasztotta az intézményétől elvárható jogkövetést”. Vagyis nem lépett fel kellő eréllyel a „gyermekek védelmében”, amelyet akkor épp egy fényképsorozat veszélyeztetett a Nemzetközi Sajtófotó-kiállításon.
„A rendszerépítés és programkialakítás ügyében az eltelt két évben gyorsan haladtunk (…). Amit vállaltam, (…) az minden területen sínen van. E tekintetben a négy évre tervezett munkát sikerült két év alatt elvégezni”, summázta a maga munkáját, és félő, hogy a „rendszerépítés” alatt azt a totális központosítást érti a kultúra területén, amelynek részleteibe már belepillanthattunk, és amely példátlan a rendszerváltás utáni évtizedekben. Ha ez van sínen, akkor talán még idejében tűnik el a színről, mielőtt egy még nagyobb botrányhoz kötnék a nevét: a kultúra szigorúan őrzött rezervátumba tereléséért, ahol még az a minimális szabadság is elpárolog, ami helyenként megmaradt.
Ezek alapján Csák inkább komédiába, vagy még inkább operettbe illő elemnek tűnik, a főhős csetlő-botló balkeze, akire hálás poénokat lehet írni, és aki mindig képes mosolyt csalni a közönség arcára. Tán ezért is tartják, amolyan oldószer ő, amikor már túl komorrá válna a hangulat. A tragédia ebben a vígjátékban, hogy maga a kultúra is hasonló szerepet visz a NER világában. Talán ha majd elég bokacsattogtató és elég hajbókoló lesz, akkor komolyan fogják venni – csak azt már nehezen lehet majd kultúrának nevezni. Így csak ezt érdemli az a terület, amellyel csak gond van, túl sok a rebellis, ráadásul itt erőszakos átrendezéssel messze nem lehet olyan eredményeket elérni, mint a trafikok, a stadionok vagy az akkugyárak ügyében. Kényesebb szövet, nulla hozadék, ráadásul elég egy-egy rossz mondat vagy lépés, és ország-világ előtt kiderül a műveletlenség pusztító mértéke. De ahogy Sólyomtól eljutottunk Sulyokig, úgy Rockenbauertől is Csákig. Minőségi cserék egész sora. Nem csoda, hogy itt már csak a főgyógyszerész segíthet.