Hányszor néznek naponta tükörbe? Most nem a praktikus helyzetekre gondolok, fogmosás vagy fésülködés közben, hanem érdeklődve, szemlélődve, kérdéseket megfogalmazva. Tudom, egy bizonyos kor után csökken a lelkesedés a saját fizimiskánk iránt, nem akarjuk hosszan méricskélni a romlás finom jeleit, mert ki tudja, mi néz vissza abból. Ha jól emlékszem, kamaszkoromban volt bennem a legnagyobb érdeklődés a tükörben lévő másik iránt, aki én voltam. Még hallom, ahogy rám szólnak a szüleim, hogy ne ücsörögjek annyit a fürdőben, mert másnak is dolga van. (Az alaposabb elmélyedést nehezítette a tény, hogy a vécénk is ott volt.) De hát annyi kérdésem volt magamhoz! És köztük ott volt a legfontosabb: mit keresek én itt? Mi a célom? Hogyan kellene élnem? Ezekre pedig nem lehetett rövid, instant választ adni, ráadásul úgy éreztem, hogy a magyarázat ott rejlik a vonásaimban, különben mi értelme lenne annak, hogy Isten a saját képmására teremtett minket. Ha igaz az eredettörténet, akkor a teremtés titkainak, vagy legalábbis halvány nyomának még ott kell lennie valahol. Szedjük hát össze a morzsákat!
Tetszettem is magamnak.
Ez úgy huszonévesen történt. Szépreményű fiatalember, aki előtt úgy terül el a jövő, mint egy hatalmas kifutópálya – ezt mondták a vonásaim. Meg azt is, hogy minden kételyem ellenére bízzak magamban, hiszen a vigyorgós arcom megnyerőbb volt a fancsalinál, de még a töprengőnél is. Kipróbáltam mindhármat. És még egy nagyon fontos érzés kapcsolódott mindehhez: hogy nem tudom elrontani. Akkoriban nagyon nem értettem, amikor az idősebbek azt mondták valakiről, hogy ezzel végképp elrontotta (súlyosabb esetben: elcseszte) az életét. Hát hogyan lehet azt elrontani? Jó, vannak rossz döntések, amelyek átmenetileg megnehezítik a helyzetet, de aztán jön az újabb nap, az újabb lehetőség, a hibát pedig eltünteti az élet, ahogy a tócsából sem marad semmi egy nyári nap végére. Ma már tudom, ez a fiatalság, az előttünk álló idő csodás felhajtóereje. Nem a tévedhetetlenség hite, hanem az, hogy mindent van idő kijavítani, semmi sem végleges.
Az én szelíd nagymamám mondogatta néha, amikor úgy érezte, hogy egy mindent kibíró szupernagyinak is van joga panaszkodni, hogy bárki bármit is mond, az öregségben nincs semmi szépség. A tükör nem hazudik! A nyolcvanas évek Romániájában tényleg el lehetett hinni, hogy a nyugdíjjal a csöndes erodálódás kezdődik, az elmúlás hosszú és elnyújtott ostroma, és ebben a hanyatlástörténetbe csak az unokák csempésznek némi fényt. Nekem volt szerencsém látni német és amerikai nyugdíjasokat, ahogy a második fiatalságukat élve hajóznak ki a világ legszebb pontjaira, mint cseppet sem megkésett felfedezők. Tudom, annyi nyugdíjból sokan nálunk is vissza tudnának fiatalodni, de azt is láttam rajtuk, hogy sok minden nem pusztán a pénz, hanem szemlélet kérdése is. Messze nem szabad lehúzni a rolót hatvan felett, hiszen épp az élet lehetőségeinek – még ha szerényebb paklival is játszunk – megbecsülése tartja meg a benti tüzet. Ezt jól a fejembe véstem, ahogy elnéztem őket, mint leendő leckét, amiből nemsokára vizsgázni fogok.
Az érzet sok mindenkinek lehet ismerős: egy idegen furakodik be a vonásaink közé, és már egyre kevésbé szégyelli megmutatni magát.
Ki az a valaki vagy valami a saját arcunk mögött? Milyen aljas trükk zajlik le az orrunk előtt ötven felett? A fejünkben élő tükörképünk persze a retusálás nagy bajnoka, ahogy elfordulunk a fürdőben tükröződő valóságtól, máris eltüntet mindent: ráncokat, szürkeséget, megereszkedett vonásokat. A fejemben élő arcnak például nincs és soha nem is lesz szemüvege, holott ma már nem csak olvasáshoz kell felvennem, de ahhoz is, ha meg akarom nyírni a bajuszomat, különben csak csattogtatom a semmibe az ollót. Nyírom az időt.
De én nem hagyom magam becsapni, azt vettem észre, hogy megint kedvtelve beszélgetek ezzel az idegennel. Ismerkedem, barátkozom, óvatosan faggatom, mert nem biztos, hogy minden válaszra készen állok. Itt szerencsére külön van a vécé, több időnk van dumálni. Biztos, hogy neki is van egy-két jó sztorija, hiszen jóval régebb óta végzi a munkáját, mint én.
Igazán kedvtelve persze Duska arcát nézem, aki ugyan nem arc az arcomból (az anatómia szabályai áthághatatlanok), de akkor is ez az egyik legpontosabb tükör a számomra. És én is neki, bár ő még nem tud erről. Látom, ahogy lassan serken a bajusz a szája sarkában, ahogy a kisfiús vonások minden nap tesznek egy kis erőfeszítést, hogy a leendő felnőttre hasonlítsanak. Tudom, ő is követi a folyamatot, és egyre többször kapja magát azon, hogy elméláz a tükör előtt, hiszen jönnek, tolakodnak elő a kérdések. Most még nevetve, csilingelve. Én is ezért a csilingelésért hajolok oly sokszor közelebb hozzá. A válaszokba nem akarok belekotyogni, hiszen a tükörrel való beszélgetés, akárcsak az írás, magányos meló.
Azt hiszem, a mesebeli tükör nagyon is létezik. Bár nagyon sok mindent a hallgatásából kell megfejteni. És nem biztos, hogy arra kell pazarolni a varázserejét, hogy megtudjuk, ki a legszebb a vidéken. A hiúság egy idő után már nem pálya.
