Megbízható memóriával megáldott olvasók talán még emlékeznek tavalyi riportomra Chandigarh, az „indiai Dunaújváros” utcáiról. Le Corbusier megálmodta ugyan a tökéletes város sakktáblatérképét, a gyakorlat azonban szemléltette, hogy kevés terv éli túl a valósággal való érintkezést – a francia építész óraművébe beköltöző hús-vér pandzsábi lakók a legpontosabb mérnöki precizitással megkomponált urbánus tereket is egy bhangra táncot megszégyenítő sebességgel idomították saját vadregényes valóságukhoz.
Az 1950-es évek végén mifelénk is és a világon sok helyütt próbálkoztak eszményi települések megalkotásával. Lokálpatrióták szerint bizonyára egyikük sem vetekedhet az „eredeti” Dunaújváros bájaival, de akadtak olyan figyelemreméltó kezdeményezések, amelyeket eleve kormányzati székhelynek, mintsem vidéki kísérletnek szántak. Idén úgy hozta a politikai kalendárium forgása, hogy e sorok íróját a brazil történelem első G20 elnöksége kapcsán a fél kontinensnyi ország fővárosába helyezték ki a hivatalos értekezletek idejére. Munkám révén már sok helyütt megfordultam, de ez a közeg az újdonság erejével hatott és emlékeztetett arra, miért is érdemes utazni – az ember mindig tanul valamit.
A Lúcio Costa tervei alapján, Juscelino Kubitschek elnök utasítására alapított kormányszékhely 1960 óta hallgat a földrajzi félreértéseket elkerülendően nemes egyszerűséggel csak Brasília (Brazíliaváros) névre. (Costa Le Corbusier tanítványa volt – a modern építészet világa, ironikus módon, egy meghitt kis falu.) A hivatalosan még máig sem egészen befejezett település (a főépitész Oscar Niemeyer egyes épületeinek a mai napig csupán a helye van kijelölve) zöld-beruházás volt a szó szoros értelmében – manapság is szúnyognevelgető tavak, füves pampák és bozótos dombok veszik körül. A helyszín érdekessége, hogy Don Boscóról (az 1934-ben szentté avatott olasz katolikus papról) feljegyezték: egy 1883-ra datált álmában látta a várost, többek között leírta természeti erőforrásokban való gazdagságát, hogy mely szélességi és hosszúsági fokok mentél terül majd el, s hogy dombok és egy nagy tó veszik körül. Ma a város védőszentjének tekintik, relikviáriumát egy hipnotikus kék fényben káprázó, modernista templom őrzi, de az ő freskója díszíti a külügyminisztérium belterét is.
A 60-as évek brazil köztisztviselőit nem volt egyszerű rávenni, hogy elköltözzenek Rio de Janeiro pezsgő tengerparti életéből a kietlen pusztába. Brasília első fázisát rohamléptekben, mindössze három év alatt építették fel. Azért is volt erre szükség, hogy a főváros áthelyezése még a következő választások előtt megtörténhessen, ezzel kész tények elé állítva Kubitschek elnök bármely esetleges utódját.
A túldimenzionált terek, a minisztériumi székházak, a vezérkari parancsnokság, az elnöki palota mind kora termékei – a hidegháború derekának retrofuturista formavilágát, jövőről alkotott képét tükrözik.
A Niemeyer által egységes arculatra szabott középületek funkcionális otrombaságában mégis van valami légies elegancia. Csúnyán szépek ezek a márványozott beton játékkockák.
A felfedezőtársaimul szegődött diplomatákkal meg is fogalmazódott bennünk, hogy az egyiptomi fáraók rajongójaként is számon tartott Kubitschek tulajdonképpen Théba ókori városának modern képmását alapította meg a prérin, alvégén a róla elnevezett repülőtérrel, átellenes pontján csonka piramis formájú mauzóleumával, mellette a felesége nevét viselő parkkal – a város polgárai tehát egykori elnökük hatalmas síremlékét lakják.
A város struktúrája eredetileg két egymást merőlegesen metsző vonalra feszült volna ki – zászlója a mai napig zöld nyilaskereszt (nem kell rosszra gondolni)
–, de a duzzasztógáttal mellette létrehozott tó miatt végül az észak-déli tengelyt be kellett görbíteni. Így a levegőből szemlélve leginkább egy kolibrire emlékeztet – a „plano piloto”, tehát az alaprajz a mai napig változatlan, sőt UNESCO világörökségi védelmet élvez, így közvetlenül mellé nem is szabad építkezni. Térképen nézve a város formája kimondottan esztétikus benyomást kelt. A madár „feje” a kormányzati negyed, testét az „eixo monumental” (az európai viszonylatban elképzelhetetlenül hosszú és széles főutca) alkotja, szárnyai alatt pedig fiókái laknak sorokba és szektorokba rendezett panelházakban. Minden blokk saját óvodával, iskolával, templommal, közösségi házzal rendelkezik – és persze a brazil közösségi élet egyik elengedhetetlen kulcshelyszínével, a benzinkút, autómosó, kocsma és kisbolt egyvelegeként felfogható „lava jato”-val.
Azonban a város többmilliós népessége már régen túlnőtt az eredeti terv szabta kereteken. Mindent az autók uralnak, a széles sugárutakon száguld a forgalom a nagy parkolók, monumentális épületek és bevásárlóközpontok között. Csak a déli szárny mentén árválkodik egy metróvonal, északon sosem készült el. Néhány diplomata kollégával gyalogszerrel igyekeztünk bejárni a lakónegyedeit, hogy némi belelátásunk legyen a helyi valóságba, de a 30 fokos hőségben hamar rájöttünk, miért nem tapossa rajtunk kívül szinte senki a járdák flaszterét. Másutt vadászni kell a pillanatot, ha egy fotós szeretne a forgatag takarása nélkül lefényképezni egy-egy híresebb objektumot – itt viszont egyszerűen hiányoznak a járókelők az utcákról. Ez különösen este volt érezhető, amikor sötétedés után kihaltnak tűnt a belváros – illetve, mivel ilyen funkciót nem tölt be, a város közepe.
Akinek nincs autója, még magyar viszonylatban is olcsón átszelheti a távolságokat taxival, egy fuvar 15-20 reais (másfél ezer forint) körül mozog. De az ilyen és ehhez hasonlóan alacsony ellentételezési szintek ellenére az átlagkeresetek nincsenek összhangban a lakhatási költségekkel,
az ingatlanok bérleti díjai inkább a nagykövetségek, kormányzati szervek, bíróságok és nagyvállalatok alkalmazottainak bérezéséhez igazodnak. Ez azt az ellentmondásos helyzetet eredményezte, hogy a tulajdonképpeni városon belüli, mai szemmel megmosolyogtató, toldozva-foldozva korszerűsített panelházak csak a felső-középosztály számára megfizethetők, míg a környező, egyébként modernebb szatellitvárosokból beingázó melósok, taxisofőrök, takarítók nem is álmodhatnak arról, hogy Brasíliában lakjanak.
Brazília (z betűvel, mert itt az országról van szó) területe amúgy is hatalmas. A főváros messze van – mindentől. São Paolo 80-as éveket idéző, kaotikus repterétől például több órányi repülőútra, egy másik időzónában rejtőzik. A szövetségi kormány bürokráciája így kevésbé van kitéve közvetlen nyomásnak az Atlanti-óceán partvidékén elterülő nagyvárosok önkormányzatai és előszeretettel utcára vonuló szavazói által. Emiatt azonban a külföldi turisták többsége is elkerüli; látogatói nagyrészt honpolgárok (főleg nyugdíjasok, iskolás csoportok, fiatal családok), akik elzarándokolnak megtekinteni országuk fővárosát.
A legnagyobb dél-amerikai állam természeti kincsei és nyersanyagforrásai révén növekvő befolyással bír a nemzetközi porondon is – a miheztartás végett, Brazília a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek legnagyobb importőre az európai piacon, a kávétól a szójáig. Globalizált világunkban ezért talán meglepőnek számít, hogy itt szinte mindenki kizárólag portugálul beszél; elvétve találkozni csak olyannal, akár a szolgáltatói szektorban, akár az államigazgatásban dolgozók között, aki érti az angol vagy a spanyol nyelvet. A város látványosságai, műemlékei is egyértelműen a belföldi közönség számára hivatottak politikai és eszmei üzeneteket hordozni.
Ilyen szerepet tölt be a kongresszus palotájában megrendezett új kiállítás is – amely az előző tárlat romjait helyezi vitrinbe. 2023. január 8-án Bolsonaro volt elnök hívei, akik nem ismerték el a választások eredményeit és meg akarták akadályozni a megválasztott elnök, Lula beiktatását, megrohamozták a szenátust és az alsóházat összekötő aulát. Itt akkoriban olyan műtárgyak voltak láthatóak, amelyeket hivatalos ajándékként kapott a brazil államfő. A felfordulásban sok közülük megsérült; megindító volt látni például egy XV. századi kínai váza cserepeit, avagy egy az argentin válogatott által aláírt focilabda roncsát. A magyarázatok csak portugálul olvashatók, de hírünkre megjelent az intézmény kommunikációs vezetője, bejárta velünk a komplexumot és bemutatott egy újonnan adományozott művet, amelyet egyikünk sem felejt el egyhamar.
Képzeljünk el egy több méteres fali képet, amely a zavargások során keletkezett üvegszilánkokból, töltényhüvelyekből, törmelékből formálja meg a kongresszus épületegyüttesének, a brazil demokrácia otthonának sziluettjét – és jelképezi törékenységét.
Május 1. korábban a befolyásos brazil szakszervezetek felvonulásairól és szintén némi rendbontásról volt nevezetes, de a tavaly hatalomba visszatért baloldali Lula-kormány jó kapcsolatokat ápol a munkásosztály érdekeit érvényesíteni hivatott csoportosulásokkal, így ezúttal viszonylagos csendben telt a rendhagyó hétköznapi szabadnap. A vasárnapokhoz hasonlóan részben lezárták a várost átszelő kétszer hat sávos autópályát (nem lehet máshogy nevezni), ahová így előmerészkedhettek a környező tömbök lakói biciklizni, zenélni, iszogatni… Lehetett végre embert is látni az utcán.
A Dunaújvárosok között is van tehát különbség. Chandigarh népe felülkerekedett Le Corbusier eredeti koncepcióján és magáévá tette a városi teret. Brasília viszont diadalmaskodott lakói felett, Costa és Niemeyer mesterek tervéhez igazítva életüket. A mi Dunaújvárosunk pedig? Nos, ő mindeközben szerényen alkalmazkodott a mindenkori viszonyokhoz, a dunapentelei első kapavágástól a tervgazdasági iparosításon át a rendszerváltás utáni átalakulásig. Ahogy jól nevelt vidéki városhoz illik.
