Szőke volt. Fekete farmerja és pólója alapján civil. De zsákjai elárulták, hogy katona. Vigyázzban ült az ágyon, amikor a felettesével telefonált. Kis válltáskáján ukrán címer gyöngyökből kivarrva. Talán ugyanannak a nőnek a keze hímezte fel, mint akinek a hangja felszállásig kísérte. Kis elemózsiás szatyrát a lábához tette, majd leült a hálókocsi velem szemközti ágyára. „Sorry, don’t speak good English” – mondta. Majd mikor látta, hogy a zsákjait nézem: „Two days home. Now back to war.” Majd rám mosolygott, és vállat vont: „My work” – tette hozzá.
Work. Munka. Sokat forgattam magamban a szót. Talán kötelességet akart mondani? Sose tudtam meg, hiszen figyelmeztetett: nem beszél angolul.
Csendben utaztunk hát egymás mellett, ki-ki elfoglalva magát a saját olvasnivalójával, filmjével, gondolataival. Éjszaka nem tudtam aludni. A vonatkerekek zakatolására mély álmának horkolása felelt. Nagy, kimerült alvásának szótlan őrzője lettem.
Tanácstalanul figyeltem az érzéseimet. Vajon mi zavart meg? Hogy egy idegen férfival kerültem egy éjszakai vonat fülkéjébe? Hiszen tudtam, hogy ezek Ukrajnában koedukáltak, annak ellenére, hogy nőkön, gyerekeken és idős férfiakon kívül más utashoz még nem volt szerencsém. Katonákhoz persze igen. Terepszínű ruháik mindenhol feltűnnek, megszokott képei ők a mai Ukrajna mindennapjainak.
Amikor idefelé tartottam, egészen megborzongatott, amikor az első besorozottakat megláttam egy pályaudvaron. Szinte elszégyelltem magam. Úristen, miért bámulom őket? Mi az a messzi, a tudattalattimból feltörő tudás-emlék, ami hirtelen ezeknek a katonáknak a képében testet ölt, az, amiért nem bírom a szemem levenni róluk? Hogy egyszer csak ott vannak, és általuk emberközelbe kerül a könyv, a film? Hogy valóság lesz a háború? Hiszen információktól roskadozó, hálózatra kötött világunkban már nincs, amit ne láttunk, ne olvastunk volna. Ám itt érti csak meg az ember, hogy ez a sok-sok információ nem volt több, mint a mátrix délibábja, az elképzelt játéka. Amikor ott vagy, az maga a jelen. A valóság.
Csakúgy, mint a légiriadók. Azok a bármikor felvijjogó szirénák, amikre már csak az én újonnan érkezett érzékszerveim felelnek borzadállyal.
Kijev városában nem áll meg az élet. Nem látni fedezékbe futó embereket. Csak rápillantanak a telefonjuk appjára, hogy ellenőrizzék, mi közelít. Modern háború ez, és talán éppen ezért még borzalmasabb. Bérelt helyet kapott a képernyőkön az e-mailek és streamingfelületek között.
Én nem kockáztatok. Először. A légiriadó a szállodámban ér. Libabőrösen kapom magamra a jó előre kikészített ruhákat, és futok az óvóhelyre. Majd leülök, és várok. Egyedül vagyok a föld alatti garázsban kialakított területen, ahol van minden: ágyak, székek, asztalok, társasjátékok, még babzsákok is. Kihasználatlanságát jelzi, hogy a kávéfőző gép üres, kávébab sehol. A légiriadó végét bemondja az alkalmazásom: „Az erő legyen veled.” Búcsúzik. Én ismét megborzongok. Éppen úgy ér, mint Georges Lucas örök érvényű filmjében. Hatásvadász? Lehet, de nagy dolgok átélőjének érzem magam. Vajon ez volt a cél? És ami a legfontosabb: tudnék-e mást mondani? „Vigyázz magadra”? Pfff, elcsépelt Covid-közhely. „Vigyázz, nincs még vége!” Borúlátó, negatív. Kiegyezem a Star Warsszal, bárhogy gondolkozom, nem tudok jobbat.
A légiriadók sora persze itt nem ér véget, minden napra jut néhány. Ez állandó, csak én változom. Megszokom. Beépítem. Elfogadom. Egy modern balett feldolgozása előtt éppen csak elsötétül a nézőtér, mikor minden telefon uniszónóban sikít, villan. Fények fel. És mintha mi sem lenne természetesebb, egy emberként állunk fel. Alagsorba le, fél óra üldögélés után nézőtérre fel. Fények le. Előadás indul. A második felvonás alatt szirénák be. Mindenki a telefonjára pillant (valószínűleg az ügyelői pultban is így tesznek). A táncosok mozdulata mintha megállna a levegőben, pillantás a takarásba… majd folyik tovább az előadás. A riasztás nem volt komoly. „Csak” vadászgépek. Mint később elmagyarázzák nekem: ezek nem bombáznak, ijesztgetnek csupán.
Színház persze jut minden estére, van, hogy egy nap több is. Ukránul persze. A programomat féltő gonddal szervező Oxana ügyel arra, hogy minden előadáshoz tudjak irodalmi élményt kapcsolni. Így nézek Carmen után Kafkát, Ibsent és Szophoklészt. Ismét megállapítom, hogy jó érteni egy előadás nyelvét, de nem feltétlen szükséges. Sőt. A szavak elvesztésével – mint a vakoknál – más érzékszerveink élesednek ki. A szándékok, a színészi játék erőteljesebb vezetőimmé válnak, mint az elhangzott gondolatok.
És a közönség! Először sokkol, majd őszintén lenyűgöz az, ahogyan itt színházat néznek. Sőt. Színházat élnek! Úgy képzelem, hogy a római színházak nézőtere lehetett ilyen. Persze a telefonok nélkül. Mert itt Kijevben bármekkora késéssel érkezhetsz: beengednek, akár a sor közepére is. És ha megéhezel előadás közben, semmi gond! Ott a szatyrodban az elemózsia! Mindeközben a telefonok folyamatosan kézben vannak, és fotóznak, és videóznak, és azonnal rakják is ki a látottakat a világhálóra, aznap esti kéretlen marketinges szakemberekként. És ünnepelnek. Egyértelmű ugyanis, hogy a színpadon játszók megérdemlik az álló tapsot és a virágokat. Olyannyira, hogy külön nézőtéri felügyelő szervezi a színpad szélén a virággal sorban állók feljutását.
És mindeközben Kijev él. Mindenek ellenére él. Élni akar. „Csodálatos, áldott pillanatban érkeztél – mondják nekem újdonsült ismerőseim –, hiszen most ünnepeljük az ortodox húsvétot.” És mintha a főváros emblematikus fái, a gesztenyefák is éreznék, hogy most mindent bele kell adni: virágba borulnak. Óriási, fehér gyertyás lombok suhognak mindenfelé, amerre járok. Húsvétvasárnap családok sétálnak az utcán, kezükben a tradicionális, reggel a pap által megáldott húsvéti kosár tele finomságokkal. Ez a furcsa, rendkívül eklektikus város, itt, a háború kellős közepén, ünnepel! A múlt különböző idősávjai utcáról utcára váltják egymást: a sztálini mindent elnyomó gigagrandiozitás mellett omladozó 150 éves épületek, és óriási, nemritkán 50 emeletes toronyházak. Mit házak? Toronyvárak. Egy minden józan értékítéletét és ízlését vesztett, megalomán építkezés eredményei. „Hát igen, a korrupció” – ingatja szomorúan a fejét Yulia, aki egy napon körbevezet a városon. Kiállunk a Szent András-templom hegyén a teraszra, és szétnézünk. „Látod? Ott, meg ott is. Húszemeletesnek indultak, de valahogyan rájuk került még ugyanannyi. És mindenki tudja, és mindenki látja, de nincs mit tenni. Ott van mindenütt a korrupció, tudod? A háborút is át- meg átszövi. Mi, civilek tartjuk fenn az országot. Mindent mi működtetünk.” Ismerős?
Ekkor eszembe jut Ukrajna nemzeti mottója: „Szabadság, egyetértés, jóság.”
A harmadikról van tapasztalatom bőven. És ez meglep. És meglep, hogy meglep. Hiszen gyermekkoromtól kezdve soha a magyar köznyelvben semmi jó nem kapcsolódott az „ukrán” szó mellé. És itt? Csak kinyújtott kezekkel és kizárólag kedves, őszinte, tiszta emberi gesztusokkal találkozom. Egy apatikus országból érkezvén ezek, legyenek bármennyire kicsik is, néha könnyekig hatnak. Zsenya és anyukája, akik az első éjszakai vonat úton etettek, itattak, mert egy fillér helyi pénzem nem volt, és a bankkártyám ott a vonaton semmit sem ért. Serhii, aki whatsappon keresztül, ördögi ügyességgel szervezte az utazásomat a vonatjegyek vásárlásától a taxiküldésig, amikor elveszetten álltam 24 óra utazás után a kijevi pályaudvar előtt csomagjaimmal. A Podoli Színház minden munkatársa, színésze, egészen a takarító néniig, aki amikor látta, hogy a mindenki által szeretett amerikai vendégrendezővel készítek interjút, kérés nélkül szaladt kávét főzni nekem. A felszolgálólány a kedvenc csokoládéboltomban, aki olyan boldogan kacagott minden sikeresen, az én tisztelemre összerakott angol mondat után, hogy öröm volt hallgatni. És Tatjána, a történészprofesszor néni, aki kis kempingasztalán árulta férje, a lvovi képzőművészeti egyetem egykori tanára saját kézzel készített csodálatos ékszereit az Andriyvskyy Descent, a kijevi Montmartre kis girbegurba, macskaköves utcáján,
miközben mesélt-mesélt, csodálatos dallamos nyelvén az ukrán és magyar nép közös történelméről és szimbolisztikájáról. Mikor elköszönéskor megöleltem, ezt súgta nekem: „Na, most már te is kicsit ukrán lettél.”
És a katona, aki jó éjt kíván, és befordul, és alszik.
Visz bennünket a vonat, át a Kárpátokon, visz Munkács vára felé. Ő megy vissza a hadtestéhez. Én pedig haza egy országba, ahol nincs háború. Béke van. Béke?
És megtörtént az, amit sohasem hittem volna. Bármikor, amikor olvasom a világhírekben egy újabb orosz támadás hírét az ukrán fronton, már van egy szőke katona, valaki, akire gondolhatok. Mert egy éjszakán át őriztem az álmát.
